Szemem elé került egy régi, 2009-es naplóbejegyzésem. Akkoriban olvastam André Lorant: "Le perroquet de Budapest" ("A budapesti papagáj", tudtommal nincs magyar fordítása) című önéletrajzi regényét. André Lorant (Lóránt Endre) 1930-ban született Budapesten, jómódú zsidó családban. Bár a család elővigyázatosan katolikus hitre tért, a háború alatt mégis hordania kellett a sárga csillagot. A komunista rendszer elkobozta a vagyonukat. 1956-ban a szovjet tankok láttán Franciaországba vándorol ki, ahol később egyetemi tanár lesz, Balzac elismert szakértője. 1997-ben visszalátogat Budapestre, s ez a viszontlátás egyben szembesíti saját múltjával is. Ebből az élményből született a fent említett könyv.
Engem több szempontból is érdekelt. Elsősorban a kétnyelvűsége, a "kétéltűsége". Hogyan lelt otthonra az idegen nyelvben olyannyira, hogy finom, elegáns nyelven megírja az életét, az anyanyelvhez való viszonyát is? Hiszen 26 éves volt, amikor elment. Mint én. Igaz, hogy körülbelül ennyi csak a közös bennünk. Sőt, az se biztos, hogy a magyar nyelv valóban az anyanyelve volt-e, hiszen francia "gouvernante" tanította meg beszélni...
Hazája kétszer is megtagadta: először, amikor zsidóként megbélyegezte, másodszor, amikor kisemmizte. A kommunisták kiéhezett hordája szétrombolta a gyengéd burkot, melyben élete addig védetten, jólétben folydogált. "Le populaire me faisait peur alors, et, je le crains, encore aujourd'hui. " vagyis: "a néptől, népségtől féltem akkoriban, s attól tartok, hogy még ma is" - mondja megejtő őszinteséggel. Ugyanakkor bizonyos leereszkedő hálával emlékezik meg az odaadó házi személyzetről.
Panaszáradatában eszébe sem jut, hogy még kisemmizve is jóval több maradt neki, mint a "népségnek", mely a nyomorból törekedett volna egy kis fényre...
Engem mindig érzékenyen érintett az efféle lekezelő "osztályidegenség", ahogy azt az ötvenes években nevezték... Bizonyára azért, mert én a "népet", hogy úgy mondjam, "belülről" és nem "fölülről" ismertem; tudtam, hogy sokkal összetettebb, bonyolultabb emberekről van szó, mint azt egy tartózkodó, megvető tekintet feltételezi... Ezért jöttem ki a sodromból egy pillanatra egyetemista koromban, amikor K. R. kollégiumi szobatársam ezzel a szívből jövő aggodalommal zárt le egy vitát: "Ha a "népi származásúk" kedvezményesen kerülhetnek az egyetemre, mi lesz az ország elitjével?" Mintha csak ez az "elit" mintegy örökségként mindig csak ugyanazokból rekrutálódhatna! Én soha nem részesültem kedvezményben. A felvételi vizsgán maximális pontszámot értem el (az országos orosz versenyen 4. helyezést értem el negyedikben), semmi ismeretség, párttagság nem támogatott. Szüleim, nagyapám képe merült fel előttem, az ő mindig sajgó, hiábavaló álmaik a tanulásra: nem volt elég, ha a tanító felfedezte a jófejű gyereket... Mindig úgy éreztem, hogy őket is magammal viszem poggyászomban az egyetemre...
Panaszáradatában eszébe sem jut, hogy még kisemmizve is jóval több maradt neki, mint a "népségnek", mely a nyomorból törekedett volna egy kis fényre...
Sorsok életek, történetei jutottak eszembe az írásodról. Mindig meghat az emberséged,ahogyan a körülötted lévő világot szemléled. Jó lehet a lelkedben az élet!
VálaszTörlésAzt hiszem, mindenkiben elsősorban az embert nézem és igyekszem meglátni, származástól, világnézettől, anyagi helyzettől függetlenül. Általában minden környezetbe könnyen beilleszkedek, szerencsém van...
TörlésKöszönöm, kedves Györgyi.
Úgy látom, ha a tapintatlanság párosul az igazságtalansággal, életre szóló nyomot hagy a másik emberben.
VálaszTörlésK. R. erről mindig eszembe fog jutni! Szülei tisztviselők vagy kereskedők voltak, már nem emlékszem, s szerinte emiatt nyiván az "elit" között volt a foglalt helye... Őszintén szólva bennem fel sem merült addig ez a probléma, azt hittem, mindenkinek érdeme szerint jár ki bármi is... Igaz, mindig meglehetősen naiv voltam.
TörlésSzegényből és gazdagból van ilyen is, olyan is.Hiszen tudjuk ezt.
VálaszTörlésMás, és mégis hasonló:
Dédmamám fánkkal kínált egy lovon ülő orosz katonát még a kapuban, hogy lehetőleg ne jöjjön be. Félelemből, esetleg bölcs erőlelátásból "trükközött", hogy elkerülje a még rosszabbat, ha egyáltalán lehet.
A katona a nyeregből kirúgta dédmamám kezéből a tálat fánkostól, átugratott az alacsony kerítésen, és már a kamra előtt is volt. Nem sok maradt bent!
Eszembe jutott az a történet, amit hallgattam, mint fájó, durva igazságtalanságot.
Csak mi tudjuk, hogy mennyit ér, ha magunk erejéből, tudásával szerzünk meg valamit. Más nem is tudja,csak mi járhatunk esetleg emeltebb fővel.
Kinek mennyit számít ez utóbbi?
Azt hiszem, sokat számít! S csak ez számít.
TörlésAz oroszok bevonuláról anya sokat mesélt, ő 16 éves volt, "veszélyes" korban, bújkálniok kellett.
Márainak a FÖLD! FÖLD! c. regényében érdekes gondolatai vannak az oroszokkal kapcsolatban!
(képzelem a dédmamádat!)
Én meg orosz nyelvtanár lettem és nagyon szerettem az orosz nyelvet és irodalmat!
...mert nem általánosítunk.Ez egy fájó története a családnak.
VálaszTörlésAmellett ott van Puskin, Dosztojevszkij, Tolsztoj, Jeszenyin és sok rendes orosz. Hiszen tudjuk ezt is.
Igen, azt hiszem, egyenként kell az embereket fel- és megbecsülni...
TörlésItt a reggel, és én is itt vagyok. Vannak blogok melyeket nem hagyok ki, ha kezdődik a nap, ha záródik, és közben sem.
VálaszTörlésEzt csak úgy megjegyeztem, és ha nem is illik ide ehhez az íráshoz, le kellett írnom...:-)
Ezzel én is így vagyok. :)
Törlés@Éva és @Györgyi: Mindkettőtöknek válaszolhatom, hogy kölcsönös! Pontosan ez köti az embert a blogvilághoz: a virtuális barátság, melyről sokszor filozofáltunk már ezeken az oldalakon... Törékenysége, illanékonysága megindító: nagyon intenzív lehet, ugyanakkor megfoghatatlan, egy pillanat alatt feloldódhat, eltűnhet az Űrben!...
TörlésJó, hogy vagytok, még ilyen virtuálisan is!
Én is:)
TörlésCsak a reggelem mindig annyira sietős, olvasni hagy csupán időt, írni ritkán.
De azért benne vagy a körben, kedves E.!
TörlésNekünk a frissen bekötött szupernetünk szállt el tegnap reggelre.
VálaszTörlésEstére már lehozattam az éppen nálam leledző unokahúgommal a mobilnetet, hogy a ma reggeli körjárat nehogy elmaradjon!
Igen, ez már függőség. Talán nem a legrosszabb.
stali
Igen, nem a legrosszabb, ahogy mondod. Hiszen nem kötelező, a választék határtalan, a szabadság valódi.
TörlésRemélem, a technika is besegít!