Nyárutó...

 

Néha felgyorsulnak az események. Mintha szélviharba kerülne az ember, mely száraz levélként pörgeti, sodorja magával... Igen, őszi hasonlatok jutnak ilyenkor eszembe. Pedig tegnap még 34° volt itt, északon... A kertben virágzanak a rózsák, este locsolni kell, és a gyepet is lenyírtam. Vendégeket várok. Unokahúgomat, immár tíz éve hirtelen meghalt öcsém lányát, akivel születése óta igen közel vagyunk egymáshoz, akárcsak az öccsével. Kis körösztlányom... még akkor is, ha már betöltötte a 42. évét. Tavaly szeptemberben is eljöttek a barátjával, ezúttal húsz éves lányát is elhozzák.

   Kicsit utazgatni szeretnénk. Fiamék is várják őket nagyon az új helyen. Csak az idő legyen még kegyes hozzánk, ezután a hihetetlenül napsütéses, csodaszép nyár után! Itt, északon nem vagyunk elkényeztetve napsütés tekintetében: talán ezért vagyunk hálásak a szép napokért, különösen tudjuk értékelni, ha hetekig eltartanak, ami egyébként nagy ritkaság! Itt minden reggel kis aggodalommal húzom fel a redőnyt: süt még?... Emlékszem, annak idején, az Alföld déli csücskében tavasztól őszig meg se legyintett ez a gondolat. Biztos voltam benne, hogy a nyár napos lesz és végtelen! Időnként elmossa a port a zápor, sietősen, villámokkal, mennydörgéssel adva ki a mérgét, de hamarosan kisüt a nap! 

   Időnként elfog a kísértés: elköltözöm naposabb vidékre... Elég, ha a Loire folyó választóvonalát átlépi az ember, s máris kíméletesebb éghajlat alatt találja magát, innen csupán 400 kilométernyire... De az emberek!... Megszoktam az ittenieket. Közvetlenek és tapintatosak egyszerre, s mélyen ragaszkodók. Otthon érzem magam.