Nemes Nagy Ágnes: Rózsafa
                               
Parnasszien szonett Szigligeten

Kimondhatatlan vágyom azt a percet,

amelyben élek. S el nem érhetem.

Idő, idő! szüntelen benne reszket

a gyönyörűség és a félelem.

A szem fölmagzott, hosszú fűbe gázol,

egy mécsvirág, egy csíkos kerti szék,

gálic-kék szőlők, nádas pincegádor,

egy völgykebel, a tó, a tó, s az ég –

hogy érem el? Hisz úgyis képtelenség,

hogy ott száll az egzotikus jelenlét,

a lepke-Föld a létlen űrön át, –

Hogy érem el a nyíló rózsafát?

Mely szökőkútként dobja fel magát,

és elevennek oly szép, mint az emlék –?

Nemrégiben az idő érzékeléséről, a múlt, jelen és a jövő képéről volt szó ezen a blogon. Nemes Nagy Ágnes versében minden benne van: a jelen megragadhatatlansága (de szép hosszú szó!) s azonnali emlékké válása... Ami egyszerre "gyönyörűség és félelem"... 
Mint maga az élet...