A piriti legenda folyt. 4.

Ez az akvarell is 1962-es keltezésű. Kint ülök a "cimenten" nagyanyámék háza előtt Piriten, a Jókai utcában. Még nagyapám, a kőműves mester húzta fel saját kezével. Szemben az enyhén emelkedő kis utca temészetesen homokos. Az egész faluban csak a főutca (a Kost'ucca, vagyis a Kossuth utca) és még egy másik, a Rákóczi aszfaltozott. A nyári vakációk paradicsomi melegében egész nap mezítláb élvezem talpam alatt a forró homokot, bár a rokonság időnként szelíden próbál meggyőzni: nehogy azt gondolja a falu népe, hogy nem telik cipőre! 

   A házak előtt kis kertek árasztják estefelé a törökszegfű illatát: amolyan igénytelen virág ez, megél a forróságban is, és fáradhatatlanul virágzik egész nyáron. Szemben a fák között elvesző dűlőút Kerta felé vezet: megtettük néhányszor a jópár kilométert gyalog, csak úgy rokonlátogatóba árkon-bokron át, oda-vissza délelőtt-délután. Észre sem vettük a fáradságot, mesélve-beszélgetve egész úton.

   Hogyan lehetne szavakkal lefesteni a ránk nehezedő forróságot, mely kissé lenyugszik estefelé, olyannyira, hogy kiülhetünk az odaszálingózó szomszédokkal együtt a meglangyosult cementpadkára... A por is leülepszik, nem járnak már a lovasfogatok (sőt, én még teheneket is láttam járomban, szekér elé fogva, legtöbbször valakinek előttük, vagy mellettük kellett ballagni, hogy haladjanak). Nagyapám néha kihozza a tangóharmonikáját, s a sötét nyári éjszakában a zene hangja elvegyül a virágok illatával. Gyerek- és kamaszlelkemnek ez a nyugalmas világ jelenti pedig a felfedezések minden egzotikumát.