Esti Kornél a boldogságról (Kosztolányi)

(…) Ebben a pillanatban kezdődött az a boldogság, melyről beszéltem, az a boldogságom, melynél eddig sohasem volt teljesebb és különb. A vonat vadregényes, fenyves koszorúzta hegyek közé kanyarodott. Esett a hó. Képzeld, esett a hó, ily kora ősszel, mint valami meglepetés vagy ajándék az égből, s kisütött a nap. Csillogó reggel volt. Egy kis, német ipari város tűnt föl a völgyben. Vettem a bőröndömet, kiszálltam. Behajtattam a városba. Kacagó gyermekek az iskolába menet hógolyókkal dobálództak. A háztetők fehérek voltak. Lámpák égtek az emeleteken. Villamosok csengettyűztek, merőben ismeretlen hangon, mint a karácsonyi angyalok. Öröm dobogtatta a szívem. A legjobb fogadóban szálltam meg. Kedves tisztelettel, nagy megbecsüléssel fogadtak. Erkélyes szobát nyitottak számomra, potom áron. Fehér hajú, bóbitás szobalány lépett szobámba. Halkan beszélt. Két kancsó meleg vizet hozott. Odaálltam az ablakhoz, mely a főtérre nézett, és nem tudom meddig, szájtátva bámultam a vidám, gyermekkori hóesést. Ennyire még sohasem örültem annak, hogy a földön vagyok és élek. Az életnek újra értelme lett. Lenn, a langyos kis étteremben reggeliztem. A villanyok, melyeken színes sapkák voltak, fényt szórtak patyolat terítőmre. A falon egy családi ingaóra járt. Vajat, mézet tettek elém. Lágytojást is ettem, pedig azt különben utálom. Minden nagyszerű volt, minden csodálatos, minden kívánatos, magyarázhatatlanul és kifejezéstelenül szép.

Tehát ekkor voltam legboldogabb életemben. Hogy miért? Annak megfejtését rátok, lélekelemzőkre bízom. Én nem törődöm az elnyomott és fölszabadult okokkal, a tudattalan és tudatelőttes jelképekkel. Nem óhajtom magam fölboncolgatni, amíg élek. Hadd maradjon az, ami vagyok, zárt, egész és titkos. Okozzon nekem ezután is ilyen érthetetlen gyötrelmeket és örömöket. Halálommal pedig teljesen semmisüljön meg, mint valami fölbontatlan levél. Hidd el, ez többet ér minden tudásnál. Mindössze oda akarok kilyukadni, hogy a boldogság csak ilyen. Mindig rendkívüli szenvedés tövében terem meg, s éppoly rendkívüli, mint az a szenvedés, mely hirtelenül elmúlik. De nem tart sokáig, mert megszokjuk. Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya.

(a Litera "A hét prózája" rovatából kölcsönözve)

Előrejelzés?...

   Hetek óta motoszkál a fejemben az a pár szó, melyet Katalin blogján olvastam: "… a gyerek tehetsége és majdani hivatása, küldetése abból tudható, amit 9-11 éves kora körül játszik." Azt hiszem, Katalin nem is gondolja  -  de senki más sem  -  hogy mekkora visszhangot keltett bennem ez a pár szó. Valóban, ez a 9-11 éves időszak meglehetősen egyedi korszak életünkben: már nem a kisgyerekkor, de még nem is a kamaszkor… Ráadásul nálam költözéssel esett egybe: más ház, más kerület, másik iskola. Szinte mindent újra kellett kezdeni. Ismeretlenül. 

   Én mindig jobban szerettem, ha felfedeznek. Irtóztam (ma is) a magukat beharangozó erős egyéniségektől, akik rögtön a kör közepére állnak, s harsogva, mellüket verve vonják magukra a figyelmet: "Idenézzetek! Én vagyok az ügyeletes zseni!" Sőt, én voltam legjobban meglepődve, ha valaki netán úgy gondolta, hogy kiemelkedek a sorkatonák szorgos, ám láthatatlan soraiból. Mindig hajlamos voltam más teljesítményét csodálni…

   Aki jobban ismer, tudja, hogy nem az álszerénység beszél belőlem. Ellenkezőleg: nem is olyan könnyű ezt a terhet cipelni, amit úgy is hívhatnánk, hogy sántító önbizalom. Hiába minden elismerő szó, melyet sokszor személyes szimpátia jelének tulajdonítok, rosszabb esetben többé-kevésbé kegyes képmutatásnak. Honnan ered ez a makacs komplexus, nem tudom. Hiszen az elismerések többnyire elkísértek, otthon is, másutt is. Az is lehet, hogy egyszerűen félek hinni magamban, mert félek a csalódástól.

   Visszakanyarodok a Katalinnál talált "varázsigéhez": 9-11 éves koromben egyszercsak füzeteket kezdtem teleírni általam kitalált történetekkel, melyek inkább felnőttekről szóltak, írtam két "színdarabot" is, melyet lejátsszattam az utcabeli gyerekekkel a szülői közönség előtt. Erre az időre esett (ötödikes voltam), amikor rajztanárnőm "felfedezett", s attól kezdve megszállottan rajzoltam, festettem… 

   Aztán eljött a pályaválasztás nehéz kérdése. Szüleim, puszta jóakaratból, lebeszéltek a képzőművészet éhenkórászokat termő ösvényéről, s így választottam az idegen nyelveket, melyeket szintén nagyon szerettem. Most jó ötven év elteltével megint előjött az írás, rajzolás mindenen elhatalmasodó vágya. Vissza a kezdetekhez? Avagy végre a "legitimitás"?… 

November végi meditáció

   Hideg van kinn, még havazott is péntek este. Legjobb ilyenkor a melegen, sokszor a képernyő előtt meditálni a világban zajló számtalan megrázó hírről. Korunk a szélsebes információ-özön kora. A föld legtávolabbi pontján végbemenő kisebb-nagyobb katasztrófa (kérdés: mitől "kisebb"? Akinek fejére omlott egyetlen háza, annak ez a legnagyobb!) azonnal szemünk előtt terem, szóban, képben egyaránt. Empátiás készségünk állandóan mozgósítva, akárcsak a vele járó bűntudatkeltés: vajon teszek-e eleget másokért, hogy mintegy megérdemeljem saját, ingatag boldogságomat?… 

   Évtizedekig megtiltottam magamnak az öröm érzésének maradéktalan átélését. Azonnal elém rebbent anya örökös panasza, kielégíthetetlen boldogtalansága, mint a szigorúan rám szegezett ujj: "mi jogon lehetnél te boldog, amikor valaki (miattad) szenved? Meg is fogadtam, hogy soha nem fogom éreztetni a gyerekekkel hangulatom ingadozásait, apró-cseprő gondjaimat, amíg csak lehet, megpróbálok egyedül szembenézni velük. Természetesen, komolyabb esetben számíthatunk egymásra. De ne legyen benne a finoman adagolt, ám világosan érezhető, lappangó szemrehányás: EGYEDÜL HAGYSZ! Nem szólok bele  -  még közvetetten sem  -  választásaikba, az életük az övék! Legfeljebb velük örülök, mert az mindenkinek jólesik. Részemről az lehet a legnagyobb segítség, ha tisztelem bennük a bizalmamat teljes mértékben kiérdemlő önálló felnőtteket!

Márai ürügyén...

   Egy ideje nagyon belemerültem Márai világába, bár még sok ajtót ki kell nyitnom ahhoz, hogy elmondhassam: otthon érzem magam. Eleinte francia fordításban került kezembe, mert amíg Magyarországon éltem, hivatalosan elhallgatták a nevét, s könyvei csak némely régi polgári lakás könyvespolcainak mélyén élték át a cenzúrát. Emlékszem, amikor anya titokzatosan mesélte, hogy lánykorában szülőfalucskája egyik nagyon enyhén jómódú elöljárójának felesége kölcsönzött neki néha egy-egy jó Márai regényt olvasásra… A hangjában megpendülő nosztalgia azt az érzést keltette bennem, hogy az a Márai bizonyára amolyan dekadens, szentimentálisan csöpögő romantikus író lehetett, akit méltán kirekesztettek a szocialista realizmus mennyországából…

   A nyáron egy barátnőm arra kért, fordítanék le neki egy 90 oldalas (apró betűkkel szedett) tanulmányt Márai első németországi emigrációja alatt németül publikált cikkeiről egy készülő könyvéhez. Most pedig a jövő pénteken nálam sorra kerülő irodalmi estünkön akarom őt bemutatnil: "A gyertyák csonkig égnek" és a "Föld, föld!…" című, teljesen önkényesen választott két könyvén keresztül. Mondjuk, annyiban nem szabad a választás, hogy általában franciául is hozzáférhető címeket keresek, hogy el is olvashassák, ha sikerül kedvet csinálnom hozzájuk.

   Máraiból újabban itt is elég sok megjelent, miután felfedezték a francia kiadók is. "A gyertyák csonkig égnek" (francia címe: "Les Braises"  -  "Parázs") színpadra alkalmazott változata pár éve óriási sikerrel ment három éven át Párizsban. Valóban, a regény nem más, mint egy végetérhetetlen párbeszéd  -  sőt, inkább nevezném monológnak, hiszen a Tábornok nem is igényli, hogy Konrád közbeszóljon, főképpen maga akarja kimondani, ami negyven éven át érik benne.
  A másik könyv kapcsán meg azt fogom feszegetni, hogy mennyiben lehet író valaki  anyanyelvén, idegen környezetben, anélkül, hogy lenne olvasója… 

Nemes Nagy Ágnes: A szomj

Nemes Nagy Ágnes 

A SZOMJ

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:   

kimondhatatlan szomj gyötör utánad.

– Ha húsevő növény lehetne testem,

belémszívódnál, illatomba esten.

Enyém lehetne langyos, barna bőröd,

kényes kezed, amivel magad őrzöd,

s mely minden omló végső pillanatban

elmondja: mégis, önmagam maradtam.

Enyém karod, karom fölé hajolva,

enyém hajad villó, fekete tolla,

mely mint a szárny suhan, suhan velem,

hintázó tájon, fénylőn, végtelen.

Magamba innám olvadó husod,

mely sűrű, s édes, mint a trópusok,

és illatod borzongató varázsát,

mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.

És mind magamba lenge lelkedet

(fejed fölött, mint lampion lebeg),

magamba mind, mohón, elégitetlen,

ha húsevő virág lehetne testem.

– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.

Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

Virágzó hírek

   
A kert hervadozóban, bár néhány rózsa még nagynehezen próbál ellenállni a szinte állandóan zuhogó, esetleg szemerkélő esőnek.
Szerencsére itt vannak a benti virágok!





A születésnapomra kaptam menyem szüleitől, egyetlen egy bimbó volt rajta, még szorosan bezárkózva. A kertre néző konyhaablakba tettem, az orchideák társaságába. Most hozza a tizedik (!) virágot! Minden nap meg is dícsérem, s talán hálás pillantásaimtól ilyen bőkezű.

Ehhez a virághoz különösen kötődöm. Amikor Catherine, jó tíz éve ajándékba hozta egy kis cserépben, kb; 10 centi magas volt cserepestől… Azóta két-három hónaponként telistele van virággal! Volt, aki azt mondta, hogy nála évenként, ha egyszer, akkor is fösvény módra… Pedig bevallom, hogy tápszert is ritkán kap, évente egyszer, ha eszembe jut. Viszont rendkívüli módon nő, és már le kellett választani az ágaiból. Néha öntök a tövére egy kis kávézaccot… Úgy tűnik szereti, mert gyakran és hálásan megajándékoz gyönyörű rózsaszín koronájával.

November 11.

   Mióta franciák között élek  -  sőt, francia állampolgár is vagyok immár 1976. óta  -  november 11-e ünnepnapnak számít. Azelőtt nem volt mit ünnepelni rajta, hiszen a vesztesek nem ünnepelnek… Legfeljebb a versailles-i szerződés fájdalma nyilallott fel, de az sem hivatalosan. November eleje a Nagy Októberi Forradalomé volt, s iskolás fejjel felötlött bennünk: akkor miért "októberi"?…

   Férjem Észak-Franciaországban született. Egymást követik errefelé a katonai temetők, még az akkori ellenségekéi is ápoltak. Mindkét világháborúból kijutott nagyon, de az első különösen mély nyomot hagyott, hiszen négy évig Belgium és Franciaország területén  ún. állóháború volt. Milliószámra követelt áldozatot az életük virágjában levő fiatalokból. Kimeríthetetlen ihletője irodalomnak, filmeknek. Nemzeti, európai tragédia.

   Gilbert-rel néha eszünkbe jutott, hogy nagyapáink ellenségek voltak… Kis történelmi fantázia-játék (uchronia) segítségével akár meg sem születhettünk volna, ha véletlenül szembe találták volna magukat egy szuronyos kirohanás során, ahol az öldöklés kötelező hősies feladat volt…

   

a "Chemin des Dames" frontvonala
Még a fák sem...

Csakhogy az enyémek az orosz fronton, az övéi pedig Franciaországban küzködtek. Igy a családi történeteken, dokumentumokon keresztül pillanthattam be a szemben állók emlékeibe. Különösen apai nagyapjának jutott ki a katonaruhából. Anselme 1910-ben eljegyezte jövendőbeli feleségét, Emélie-t, de megegyeztek, hogy a házasságra csak az akkor 4 évig (!) tartó katonaidő után kerül majd sor. Mire letelt volna, kitört a háború és Anselme le sem vethette az uniformist… Először a rendkívül véres verdun-i frontra vitték, majd sebesüléséből kigyógyulva a Sommes-folyó melletti frontokat szenvedte végig, s a háború vége a Chemin des Dames arcvonalán érte…

   Ez utóbbi Laon-hoz (a család fészke) csupán 20 km-nyire van. Szép, költői nevét még a 18. sz-ban kapta, ugyanis XV. Lajos két lánya, Adélaïde és Victoire ezen az úton jártak látogatóba volt udvarhölgyük vidéki kastélyába Párizsból (ez alkalomból lett kikövezve a 20 km-nyi kis útszakasz). A fennsík Julius César óta fontos stratégiai hely volt, Napoleon is fontos és véres csatát vívott itt meg.
   Anselme szelíd, finomlelkű kertész volt a háború előtt. Utána is szívesen menekült a virágai közé. A háború 4 évéről soha nem mesélt. Egy november 11-én a család együtt nézte a televízió megemlékezését. Anselme csendben ült a kanapén, s szeméből patakokban folyt a könny...

Költözzünk?... Vagy ne?...

   Megértem Györgyi tépelődéseit! Nagyon tudunk kötődni a megszokott házhoz, mely évekig életterünk volt, legbensőbb érzelmeink, örömeink, határtalan szenvedéseink tanúja. Mintha csak a falak magukba szívták volna ezeket a jótevő vagy káros energiahullámokat. Egyes, magukat médiumi adottságokkal felruházó ismerőseim kőkeményen hisznek benne. Volt, aki megállt az ajtóban, mondván, hogy a befelé vezető folyosó annyira "belakott" (habité) mindenféle láthatatlan jelenléttel, hogy sajnálja, de képtelen átlépni a küszöböt. (Állítólag ő maga is ilyen nagy, kísértetekkel teli házban él, de már megszokta a sajátjait…) Mondanom se kell, hogy ilyenkor igyekszem nem mosolyogni, nehogy megsértsem meggyőződéseikben őket. Végül is mindenkinek joga van abban hinni, amiben akar. Esetleg semmiben sem.

   Szerény véleményem szerint ezek a "kísértetek" legfeljebb emlékeinket népesítik be. S ha ránézek egy tárgyra, egy szobasarokra, felidézik a hozzájuk kötődő élményt, fájdalmat, vagy boldogságot. Ilyen értelemben nagyon is elevenen őrzik a nyomokat.

   Ha költözni kell, akkor életünk egy darabjától búcsúzunk. Az elmúlás is ránk kacsint. Az itt eltöltött évek, melyek visszavonhatatlanul elmentek. Az új korszak, mely még ismeretlen örömöket, tragédiákat rejteget, fiatal koromban pezsdítő új lehetőségként jelentkezett. Ma már tudom, hogy állomás (esetleg végállomás) a lassan lefelé lejtő úton, még akkor is, ha lesznek benne boldog pillanatok…

   Rengetegszer költöztem életemben, sokszor még egyik országból másikba is. A fáradságot, költséget leszámítva, izgalmas kalandként, megújulási lehetőségként éltem át, mintegy rugalmassági teszt gyanánt, hogy képes vagyok-e még alkalmazkodni az újhoz, nem kezdtem-e megkövesedni a régi szokásokban.

   Most újra felmerül konkrétan a költözés gondolata, mely egyszer-kétszer kísértett már. A nagy ház a fűtési számlák egyre dagadóbb összegeivel, a takarítás mindig fárasztóbb tornájával a három szinten, az állandóan jelentkező javítgatások, melyek egy részét valaha még én is elvégeztem, ma már viszont nehezebben szánom rá magam a létramászásra, egyedül, a három és fél méteres plafonig… Pedig néha muszáj.

   Na és a kert… Eljön az idő, amikor magamnak szinte lehetetlen lesz rendben tartani, akármilyen kicsi is. Hiányozni fog nagyon, s egy balkon nehezen pótolja majd...

Márai Sándor * Napló (1949)

   Kinyitottam Márai Napló-jának 1949-es kötetét. Az elején. Nápoly, az élete végéig tartó, az őt Amerikáig sodró emigráció kezdete. Megírta már tépelődéseit, a nehéz választást hazája és az életét jelentő írói hivatás között, melyet csak ilyen nagy áldozat árán tudott követni. 

   Elképzelem a mintegy megszállottan, fáradhatatlanul teleírt sokszáz, sokezer oldalt a környezete számára hermetikus nyelven, anélkül, hogy igazi olvasóihoz eljuthatott volna… Csak anyanyelvén tud író lenni, mondta. Akkor is, ha csak halála után bontakozhatott ki Magyarországon a Márai-kultusz…

(…) Rettenetesen nehéz ez. Még ha szűcs lennék vagy pék, akkor is nehéz lenne. De magyar író vagyok, ebben a helyzetben, ez talán mindennél nehezebb. 

   Akik otthon maradtak, másképp pusztulnak el. Mind ártatlanok, akik nem tudnak mozdulni. Nem ártatlanok, akiknek módjuk lenne vállalni ezt a nagy áldozatot és elmenni, az áldozat árán, amely, igaz, irtózatos!  -  mert nem bírják lelkiismeretükkel egyeztetni, hogy szemtanúi, akár hallgatólagos segítői legyenek annak, ami otthon történik. A kenyér, az állás, mondják sápítozva és szemforgatva. Hát igen, mind otthagytuk a kenyeret, akik eljöttünk. Néhányan még többet is otthagytunk. És nem volt feltétlenül szükséges, hogy mindent otthagyjunk, ami az életünknek még tartalmat, keretet adott. Mégis eljöttünk. Van egy pillanat, amikor minden ember, aki nem hozza meg a tiltakozás áldozatát, bűnrészes lesz egy gaztettben, s valamilyen kényelmes kifogással megmarad otthon cinkosnak.

   Kilencmillió ember természetesen nem mehet el. De a politikus, az író, a művész, a pedagógus felelős. (…)

Márai Sándor, A teljes Napló, 1949 VI. kötet  Helikon, 2008

November. Mindenszentek.

   Fényes tavaszi napon készült a kép, egypár éve már. Azóta megnőttek a kis bukszusok a 60/60 cm-es márványlap körül, bár időnként ollóval megnyesem őket, hogy ne magasodjanak fölé.
   "Galaxy" ennek a márványfajtának a neve: mélykék, majdnem fekete, s itt-ott apró csillagok sziporkáznak, sőt, a bárányfelhők is tükröződnek rajta.
    Nem volt véletlen a választás: Gilbert a science-fiction elismert szakértője, kritikusa volt, s szinte utolsó percéig egy nagy enciklopédia szerkesztésében, írásában vett részt. Gondoltam, folytathassa hát, ha szimbolikusan is, a kozmikus utazást...
   Örültem, amikor a sírköves megmutatta a többi kő és márvány választék között, s mindjárt az jutott eszembe, hogy "mennyire örül majd, ha hazatérve, elmesélem neki, hogy megtaláltam a legmegfelelőbbet..." Egy héttel a temetés után volt, akkor még a valóság és a képzelgés közötti tér homályos no man's land-ján lebegtem...
   A kőre egy mondatát is felvésettem. Azt hiszem, jól "összefoglalta" őt: "Si la réalité existait, il faudrait s'empresser de la faire disparaitre." 
Vagyis: "Ha létezne valóság, a lehető leghamarabb el kellene tüntetni."