Hetek óta motoszkál a fejemben az a pár szó, melyet Katalin blogján olvastam: "… a gyerek tehetsége és majdani hivatása, küldetése abból tudható, amit 9-11 éves kora körül játszik." Azt hiszem, Katalin nem is gondolja - de senki más sem - hogy mekkora visszhangot keltett bennem ez a pár szó. Valóban, ez a 9-11 éves időszak meglehetősen egyedi korszak életünkben: már nem a kisgyerekkor, de még nem is a kamaszkor… Ráadásul nálam költözéssel esett egybe: más ház, más kerület, másik iskola. Szinte mindent újra kellett kezdeni. Ismeretlenül.
Én mindig jobban szerettem, ha felfedeznek. Irtóztam (ma is) a magukat beharangozó erős egyéniségektől, akik rögtön a kör közepére állnak, s harsogva, mellüket verve vonják magukra a figyelmet: "Idenézzetek! Én vagyok az ügyeletes zseni!" Sőt, én voltam legjobban meglepődve, ha valaki netán úgy gondolta, hogy kiemelkedek a sorkatonák szorgos, ám láthatatlan soraiból. Mindig hajlamos voltam más teljesítményét csodálni…
Aki jobban ismer, tudja, hogy nem az álszerénység beszél belőlem. Ellenkezőleg: nem is olyan könnyű ezt a terhet cipelni, amit úgy is hívhatnánk, hogy sántító önbizalom. Hiába minden elismerő szó, melyet sokszor személyes szimpátia jelének tulajdonítok, rosszabb esetben többé-kevésbé kegyes képmutatásnak. Honnan ered ez a makacs komplexus, nem tudom. Hiszen az elismerések többnyire elkísértek, otthon is, másutt is. Az is lehet, hogy egyszerűen félek hinni magamban, mert félek a csalódástól.
Visszakanyarodok a Katalinnál talált "varázsigéhez": 9-11 éves koromben egyszercsak füzeteket kezdtem teleírni általam kitalált történetekkel, melyek inkább felnőttekről szóltak, írtam két "színdarabot" is, melyet lejátsszattam az utcabeli gyerekekkel a szülői közönség előtt. Erre az időre esett (ötödikes voltam), amikor rajztanárnőm "felfedezett", s attól kezdve megszállottan rajzoltam, festettem…
Aztán eljött a pályaválasztás nehéz kérdése. Szüleim, puszta jóakaratból, lebeszéltek a képzőművészet éhenkórászokat termő ösvényéről, s így választottam az idegen nyelveket, melyeket szintén nagyon szerettem. Most jó ötven év elteltével megint előjött az írás, rajzolás mindenen elhatalmasodó vágya. Vissza a kezdetekhez? Avagy végre a "legitimitás"?…
9-11 éves koromban királynőket rajzoltam( mondjuk ezt inkább 9 évesen csináltam),nagy homokvárakat építettem várárkokkal. Babákat is fésültem, színes ceruzával a körmüket " lakkoztam", és maradék anyagokból kézzel összevarrt ruhákba öltöztettem őket. Mindenféle magokat, fűféléket gyűjtöttem a babacsaládnak, hogy legyen mit enniük télen,és nagy homokvárakat is építettem várárkokkal, melyeket feltöltöttem vízzel, a védelem miatt.
VálaszTörlésOlvastam is, főleg lányregényeket, kalandos történeteket. Későn kerültek a kezembe komoly könyvek.
Most azon gondolkozom, hogyan tükröződik mindez vissza a mai hivatásomban és életemben.
Bocs' a várakról 2x írtam. Közben volt egy telefon, és most aztán mentegetőzhetek!:-)
TörlésÉva, én is mindjárt visszakanyarodtam felidézni, hogy mit is játszottam akkoriban… A játékok persze azt is tükrözhetik, mi "lett volna" a hivatásunk, ha a sors vagy valaki más el nem térített volna bennünket...
TörlésIgen, én is a visszatükröződésen gondolkoztam. A nagyobbik unokám 6-8 éves korában sorba ültette a babáit, a macikat és lovakat, és buzgó előadást tartott nekik mindenféle tudnivalókról, hogy szépen enni, jól olvasni stb. Most angolt tanít, mindenkivel egyénre szabottan foglalkozik. Van a lakásában egy kis tábla, színes krétával írja föl a megoldandó feladatokat, igeragozást, kiegészítésre váró mondatokat, szóval, pont úgy tanít, mint nyolc éves korában. Nem sokat fejlődött?
VálaszTörlésA fejlődés nem kérdés. Hanem inkább az, mi lett az elhivatottság?… Neki a tanítás és szerencse, hogy meg is valósulhatott!
TörlésMilyen megértő vagy, Rózsa!
TörlésEgyébként mi sem szólunk bele a gyerekek dolgába, túl vagyunk a jó szándékkal kikövezett tornác felé vezető úton.
Klári, nem tudom, hogy 60 után egyre jobban jelentkező megértő bölcsességem jó jel-e?...
TörlésA boldog és sikeres élet titka, amikor a kört bezárjuk. Gyakorlatilag végig járunk egy utat. Végül megérkezünk életünk végén a kiindulóponthoz. A megtett út pedig a maga szépségeivel ott van mögöttünk.
VálaszTörlésIgen: boldog és sikeres élet esetén valószínűleg azt játsszuk, amit 9-11 éves korunkban, csak "nagyban". Akkor volt szép igazán az út. Ha nem, akkor is megbékülhetünk a kompromisszumokkal, ha sikerül…
TörlésTe mit játszottál, Györgyi?
Orvos szerettem volna lenni. Mindig gyógyítósat játszottam. No meg papás mamásat.
TörlésA játékom lényege az volt, hogy volt a játékomban igazi kézzelfogható apa. Mint tudod lett is. Ráadásul az életem része a gyógyítás is. Igaz nem lettem orvos. Az azonban, hogy segíthetek az embereken az életcélnak megmaradt. Mire a kör végére érek remélem az is kiderül, hogy érdemes volt. Szép és tartalmas utat tudhatok a magaménak.
Ráadásul hiába voltam koravén gyerek mégis imádtam játszani. A koravénségből sem nőttem ki és a játékosságomból sem.
Ha jól meggondolom ma is ott tartok, mint gyerekkoromban. Csak boldogabb vagyok, mert már tudom, hogy a remény nem egy felesleges fikció.
A remény az maga az élet. Az én életem a bizonyíték rá.
Kedves Györgyi, biztos vagyok benne, hogy érdemes volt! Számomra azok az életutak, melyek a sors szeszélye folytán szinte mindennapos akadályfutáshoz hasonlítanak (nem üres példabeszéd részemről) talán a legszebbek, mert az állandó próbáratevés hihetetlen erőt ad!
TörlésEgyszer jelszót kellett választanom. Rögtön ez jött be: "Dum spiro, spero. Dum spero, vivo."