Február 18.

   Február 18. Apa 92 éves lenne ma.

   Azon a bizonyos 1995. november 4-i napon dél felé megszólalt a telefon. Azóta is a  rémület reflexe az első, amit ez a hívás hagyott bennem, s igazolt is két újabb alkalommal.

   A hírt már néhány éve megjósolta az orvosa: szíve olyannyira legyengült, megnagyobbodott, hogy egyszercsak megáll majd. Váratlanul, mindennek ellenére váratlanul. Néha kórházba ment egy-két hétre, hogy könnyítsenek rajta, s fáradhatatlan szívós szervezete újra felvette a kihívást.

   Mióta meghalt  -  és én is öregszem  -  egyre közelebb kerülök hozzá. Kamaszkoromban sokszor vitáztunk, mindketten ki akartuk mondani az utolsó szót, ezért a viták végetérhetetlenek voltak. Apa néha már a biciklin ült az utcán, s behallatszott duruzsolása...

   Melyik kép jelenik meg róla azonnal, mihelyt eszembe jut? Nyár. Kockás könnyű ing, kék munkanadrág. Fején könnyű kis kalap. Fáradhatatlanul tevékenykedik, napkeltétől napnyugtáig. A nap akkor volt jóízű, ha izmainkban ott a jóleső zsibbadás, melyet mély álom pihentet ki. Idősödve hozzájött a napi újság fölötti rövid szieszta a fotelben.

   Egy volt a természettel, a földdel. Érezte, értette. Egy ritmusban lélegeztek. 

   Télen kosarat font, söprűt kötött, piacra. A maga rakta kemencében sült mézédes sülttökért házhoz jártak a vevők, nekünk alig maradt. Apa mindenhez értett. Elég volt megfigyelnie egy tárgyat, elkészítette kis műhelyében.

   Az a bizonyos jófejű kisgyerek volt, akit 6 éves korában kiadtak libapásztornak... Elvégezte a hat osztályt, a megmaradt kettőt már felnőtt fejjel. Soha nem volt olyan furfangos matematika vagy fizika feladat, amit ki ne bogozott volna nekünk. Sőt, rajzkészségemet is tőle örököltem minden bizonnyal.

   A földtelen napszámos szülők számára már az inasság is bizonyos előmenetelnek számított. Apát molnársegédként érte a háború, a román fogság, ahonnan a tífusz miatt csonttá soványodva szabadult. 

    Nagyon szeretett és tudott mesélni: elég volt vasárnapi ebéd vagy ünnepi vacsora után "rákapcsolni" egy témára, s megbanonázva vette körül a hallgatóság...

   Folytathatnám a végtelenségig. Egyszer talán meg is írom. Hogy ne múljon el véglegesen...