Évfordulók

   Ma 40 éves a fiam.

  Eszembe jut a berlini november végi este: barátaink összegyűltek Gilbert születésnapjára.

  A pezsgő a hűtőben maradt, mi pedig a sok megilletődött tekintettől kísérve elvonultunk kis bőröndömmel  -  mely régóta készen várakozott  -  a francia megszállási övezet katonai kórházába Nyugat-Berlinben, ahol is másnap megszületett fiunk...

  Bennem máig érintetlenül él e (nem)mindennapi csoda élménye.

Velencében, Alice 2 éves

Emlékezés

   Ez a kép 2006. márciusában készült. Az itteni színház a "Bőr" címmel egy csomó e témához kapcsolódó irodalmi műből készített jó 2 órás válogatást, köztük szerepelt Gilbert egyik kötetében megjelent novellája. Boldog volt. Én is. 4 hónapja maradt még az életből.

   Ma lenne 68 éves.

Megpróbáltatások előtti vigalom

Egy hónapja volt... Dupla születésnapot ültünk, Alice-ét és az enyémet. Az övé a 9. volt, az enyém sokkal több...

A sütemények csodafinomak voltak, alig bírtunk velük heten megbírkózni, többszöri nekifutásra.
Én 5 nap múlva vonultam be a kórházba, Alice pedig 2 hét múlva, igaz, csak 1 napra, de altatással levágták egy lábujja hegyét körmöstől... Jobban izgultam, mint magamért. 2 nap múlva, hétfőn, már mehetett iskolába, lábujján kötéssel, ahogy kellett.

Csüggedés

   Beleolvasok Esterházy Péter "Egyszerű történet vessző száz oldal - a Márk változat"-ba... 

   Ugyanaz az érzés fog el, mint amikor nekem tetsző, "rokon" festő képét nézem, vagyis inkább rajzolóét: mintha valami pezsgő ihletfélébe merülnék el, s egy sürgető inger arra biztat, hogy üljek neki azonnal, elmozdul végre az utamat eltorlaszoló gát, elég csak egy lépést tennem s minden elindulhat... Minden, ami a fejemben már régóta íródik.

"Naplementekor a legszebb az utcánk. A felbetonozott főtérről indul, maga is betonosan, ami azonban alig néhány métert tart (mint egy félbemaradt levegővétel), apró huppanással közönséges földút lesz, melybe párhuzamosan futó mélyedéseket vájtak a kocsikerekek. A közepén meg valami zöld nőtt, fű meg tyúkparéj. Gyom. Egy út vagy poros, vagy sáros. Mind a kettő jó. Jó meztélláb, két lábbal beleugrani a selymes porba, főleg, ha forró, és mintegy fölrobban a talpak mellett, finoman szállong, mint a púder, és szertehullik rajta a ferde esti fény." 

Többnyire ellenállok végül, a dilettáns csüggedésével: csodálatom egy Esterházy Péter vagy egy Egon Schiele iránt olyan óriási, hogy tehetelenül toporgok az Everest lábánál ... S az idő múlik, könyörtelenül.

Ritmus

Pierre Alechinsky

    Vissza kell térnem legalább a heti egy bejegyzéshez. Elsősorban magam miatt: ez a fegyelmezett ritmus a mindennapjaimnak ad keretet, az írás lehetővé teszi, hogy magam mögött hagyjam egy időre életem új ritmusát, kötelező és kellemetlen velejáróit és egy időre majdnem "normálisnak" érezzem magam. Mint azelőtt. Amikor még nem voltam ilyen felemás... "

   Amazon", mondta az orvosom, aki nyilván vonzóbb színben próbálta előttem feltüntetni ezzel a mitológiai utalással mindazt, ami rám várt.

  A szomszéd utca platánjai levetkőztek a hideg novemberi szélben. Látszik fekete, csupasz csontvázuk, melyet tavasztől őszig eltakarnak a nagy zöld levelek. 

   A kórházban ma a tükör elé kellett állnom az ápolónők unszolására (minden második nap bejártam kötözésre). Azt mondták, jobb, ha az ő társaságukban történik az első szembesülés. Eddig szívósan ellenálltam, de egyszer úgyis meg kell tenni ezt a lépést is az új helyzet elfogadása felé... 

   Fel kell venni a harcot a betegség ellen, mondták. Azt válaszoltam, hogy ismerve békés természetemet, az effajta nehéz próbákon sosem voltam képes frontálisan támadni. Másokért könnyebben kiálltam, mint saját magamért. Amikor a rák megtámadott  -   pár éve immár  -  elfogadtam a jelenlétét, s a harc helyett az ellenállást választottam. Választás volt-e valójában? Inkább rámerőltette magát. A ring nem az én pályám.

   Próbálom a betegséget megszelídíteni, hogy ne legyen olyan kemény és agresszív, s jószántából költözzön el. Az írás, a rajzolás, a beszélgetések mind ebben kívánnak segíteni.

   

Kispárna

Ez a szív alakú, kicsit aszimetrikus párna az enyém.
Nemrégen kaptam, kb. 2 hete, a kórházban. Azóta szorongatom hónom alatt a jobb oldalamon, szinte éjjel-nappal. Főleg éjjel.
Lehet-e írni nyilvános blogra egy mindent felforgató élményről? Különösen, amikor még fel sem dolgozta magában az ember, hiába készül rá jó ideje.
Akkor miért próbálkozom mégis?
Elsősorban talán azért, mert képtelen lennék könnyed csevegésre minden más témáról.
Másrészt pedig  -  fontos szempont  -  mert ez a blog és néhány idejáró olvasó, majdhogynem bensőséges barát, immár több nekem, mint egy blog és olvasói (akiket én is követek). S ha esetleg "zugolvasóim" is vannak (a stisztikák szerint), benne van ez is a "pakliban".
Megpróbálom kicsit egyetemesebb szintre emelni a témát, hiszen messze nem egyedi az én esetem. Távol áll tőlem a szánalomkeltés vágya (sőt!), de elriasztani sincs kedvem senkit. Nem könnyű a helyzetem, de a nehézségekkel jobb szembenézni, s most ezzel próbálkozom.
   Tudjátok ugye, kik voltak az Amazonok? A legendák szerint harcos női társadalomban éltek, levágták jobb mellüket, hogy a nyilazásban ne zavarja őket... Nos, bár bennem rém kevés a hajlam a harciasságra, a férfiakat sem tekintettem soha ellenségnek, és még lóra sem ültem életemben, mégis Amazon lett belőlem...
   Nem ecsetelem a másfél órás műtét és a lábadozás részleteit. Jobbkezes voltom szintén nem előnyös ilyen helyzetben, de remélem, a jövő héten már vezetni is tudni fogok. 
   Mi a legnehezebb? Szembenézni tükörképemmel. Hiába a sok megtévesztő protézis, saját tekintetemet nem csaphatják be. Valamit örökre elvesztettem. Azt a fiatal nőt, aki makacsul, minden épkézláb érv dacára nem akart fejemből józan beletörődéssel távozni... 

Szabó Lőrinc NYÁR

Megy le a nap a Jánoshegy fölött,
zene zendűl romok és fák között,
sebbé, parázzsá gyúl a magas ég,
csoda békíti össze száz szinét.
Csoda békít engem is: enyhül a
lélek vert daca, fojtó bánata,
az ember, aki némán zokogott,
képzeletben már mindent itt hagyott,
Tazmániát s halált emlegetett,
most meg, bámulva a tündér eget,
sóhajt, s úgy érzi, tud még hinni és
hogy dolgozni fog és szeretni kész;
s míg árnyba vesznek sebek és romok,
lassan ő is dudolni kezdi, hogy:
- Lement a nap a Jánoshegy mögött,
ébred a hold, hangosabb a tücsök,
fölcsattog a boldog fülemile. -
Szép a rózsám, hogy váljak el tőle?