Keresés ebben a blogban

2012. március 23., péntek

Illúziók az elmúlás ellen...

   Honnan is vesszük észre, néha meglehetős brutalitással, az idő múlását? Nem is annyira a tükörképünk, ruhaméreteink alattomos változásáról: ennek adagolása mindennapi, mondhatnánk bensőségesen megszokott. 
   Szerintem a ráébredés durvasága onnan ered, hogy életünk megszokott, közeli és távoli díszletei kezdenek megrepedezni, a vakolat hullóban, s végül összeomlanak... Pedig gyerekkorunktól körülvesznek, boldogító biztonságot árasztva magukból és az örökkévalóság kéjes illuziójába ringatnak bennünket. Nagyszülők, nagynénik, apák, anyák, szilárd bástyaként védenek bennünket az elmúlás gondolata ellen. Nyilván tudat alatt saját örökkévalóságunkról is adnak csalóka zálogot...
   Holott így van ez jól. Mihelyt megszületünk, az elmúlás felé tesszük meg az első lépést. Valószínűleg az ember az egyetlen  -  legalábbis bolygónkon  -  aki ennek tudatában van. Nem könnyű beletörődni a gondolatba. Ezért is folyamodtak emberöltők a civilizációk sokszínű forgatagában mindenfajta spekulációhoz, mely jótékony reményhez juttatta a benne hívőket: a halál csak egy stáció az igazi örökkévalóság felé... A métempsycose (a lélek egyik testből egy másikba vándorlása), a lélek testtől elválasztott önálló túlélése és egyéb vallásos, filozófiai elképzelések mind arról hivatottak meggyőzni a halandót, hogy a halállal semmi sem ér véget...
   Tudom, hogy így van ez rendjén. Mégis, nagyon nehéz átélni, amikor gyerekkor díszletei falanként omlanak össze, maguk alá temetve az örökkévalóságot...

15 megjegyzés:

  1. Egybecsengenek az én mostani gondolataimmal, és milyen furcsa(?), hogy éppen a tavasz hozta ki belőlem. Mert ha látjuk a születést, eszünkbe jut az elmúlás is.
    Minden, ami azt sugallja, hogy van élet a halál után is egyfajta segítség, hogy bele tudjunk törődni a halandóságba, mert nehéz bizony ezt elfogadni. Mert nem tudjuk, milyen nem lenni, és félünk az ismeretlentől!
    Ez a mai, nem magam által összehozott, hanem nagyon is köztudott "bölcsességem" a te soraidhoz!:-)))

    VálaszTörlés
  2. Egyetértek "bölcsességed" miértjeivel, még ha nem is hiszem, hogy van valami a halál után... De ez már az én magánügyem, senkit sem kívánok megtéríteni, mindenki abban hisz, amiben tud, és minden elképzelést tiszteletben tartok, mint azt az agnosztikusok teszik általában...
    Köszönöm, hogy megosztottad a tiédet.

    VálaszTörlés
  3. Én is tiszteletben tartom más hitét, és én is kételkedem abban, hogy van valami a halál után.Azt kell mondanom, hogy sajnos. Mert talán könnyebb lenne élni és öregedni azzal a bizonyos "jótékony reménnyel".

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Énmagam már belenyugodtam a nagy "semmi" felé utazásba... Ez ad az egyszeri és oly röpke földi pályafutásunknak még nagyobb értéket...

      Törlés
  4. Az én filozófiám nem törődik az elmúlással azaz a halállal.
    Carpe diem!
    Tépd le a nap virágát!
    vagy Élj a mának!
    vagy Használd ki a napot!
    vagy Ragadd meg a napot!
    Horatius
    Bármelyik értelmezése ennek a latin mondásnak megegyezik az elveimmel.
    Nagy átka az emberiségnek, hogy képes felfogni önön múlandóságát. Ép elmével nehéz megbirkózni ezzel. Segítségünkre vannak a túlélésben az illuziók, álmok, ideológiák, és a filozófia. Mindenki kiválaszthatja magának a megfelelő, élhető variációt.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Osztom a véleményedet! Végül is mindenki a rendelkezésére álló nyersanyagokból készíti a főztjét, ahogy tudja!
      Minden elképzelést tiszteletben tartok... és Carpe diem!

      Törlés
  5. Valahol írtam, hogy az énekkarban a hangosítás magától jön, de a halkítást (decrescendo) „meg kell csinálni”. Így van ez az öregedéssel.
    Meg kell csinálni az elhalkulást.
    Ami a halálon túli élet valóságát illeti, nem attól függ, hogy mit hiszünk.
    És van remény, hiszen „a remény hal meg utoljára”.
    :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Mick, az utolsó előtti mondatoddal teljesen egyetértek. A valóság független attól, hogy mit hiszünk, mit nem...
      Az ember vajon magától "elhalkul"-e az énekkarban, vagy rendre kell utasítani?...

      Törlés
    2. Mick gondolata nagyon tetszik. A fiatalság megy a maga útján, de az öregedést 'meg kell csinálni'.
      Én mindig arra gondolok, az én életemnek a határai adna értelmet. A kezdőponttól a végpontig emberségben megmaradni.
      A halál után? Azt Istenre bízom. :)

      Törlés
    3. Nekem is valahogy ez a célom, pedig semmilyen "előírást" sem követek, csak annak egy részét, amit nevelésnek hívnak... Számomra a 60-on túl a megbékélés, "sérénité", belső harmónia a cél, mely meglehetősen hosszú és göröngyös út, hogy aztán a lehető legkönnyebben, súlyos cipekedés nélkül merülhessek el a nagy "nihil" tengerében... "az én életemnek a határai adna értelmet." Egyetértek.

      Törlés
    4. Mick:a decrescendo hozta elő (nem most irtam, ezt az ugyanilyen cimű haikufélét):

      DECRESCENDO

      Emlékezetbe
      futó elhaló dallam
      Ez lesz belőlem
       ....
       (Altatózene
       kései unokáknak
       régvolt ősöktől)

      Törlés
  6. Emberségben maradni. Igazán, mélyen és -nem közhelyszerűen!- szép gondolat. Bízom magam is, hogy sikerülhet, végig. Nem mindig rajtunk múlik, a végponton ezt hogy tudjuk "teljesíteni"...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azt hiszem, már ez a nemes cél is elegendő nagy feladat! Jó lenne teljesíteni maraadéktalanul legalább a rajtunk múló részét!

      Törlés
    2. ...emberi MÉLTÓSÁGBAN!..:)

      Törlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...