Yvette Moret szülésznő emlékére...

   Ma van 4 éve, hogy meghalt. Egész nap az emlékeimbe látogatott, mintha jelezni akarta volna, hogy gondoljunk rá. Pedig egyáltalán nem szerette felhívni magára a figyelmet, diszkréten, de hatásosan volt jelen...

   1973-ban ismerkedtünk meg, az esküvőnkre érkezett. Amikor üdvözöltük egymást, elsírta magát. Később megtudtam, hogy ez is ritka pillanat volt. Ő lett az anyósom.

balszélen a kalapban

   1922-ben született, anyja tisztviselő, apja mozdonyvezető volt. Ő pedig orvos szeretett volna lenni, de a szülők helyzete nem tette lehetővé, így lett belőle szülésznő. 2004-ben meginterjúvoltam folyóiratunk 13. számába. Felvettem magnóra, amint elmesélte, hogyan fejezte be tanulmányait Reims-ben, az 1944-es bombázások alatt, melyek a város jó részét lerombolták. A légiriadó alatt a frissen szült vagy operált kismamákat nem lehetett mozdítani, ezért nekik sem volt szabad az óvóhelyre lemenniök.

   A háború utáni években a nők nagy része otthon szült: sok kórház hevert romokban. Yvette is egy lyukas tetejű házba költözött és eleinte biciklin járt a pácienseihez. A szülések nagy része éjszaka kezdődött. Néha az erdőbe is ki kellett mennie, ahol a Franciaországban máig is nomád cigányokhoz hívták. A rengeteg anekdóta igen színessé tette emlékeit, s átsütött rajtuk hivatásának mérhetetlen szeretete. Többszáz szülést vezetett le, legnagyobbrészt egyedül, orvost csak komplikáció esetén hívtak. Kis füzetekben jegyezte le mindegyiket. Azt mondta, hogy a szülés csodája még a sokszázadik után is érintetlen maradt...

Amikor megismerkedtünk, már nem dolgozhatott, térdét műteni kellett a sok lépcsőjárás miatt. Azért még a nyugdíjig egy alkoholisták utógondozójában dolgozott, majd nyugdíjasként bejárt a kórházba olyan betegekhez, akiket senki sem látogatott, s megszervezte a könyvkölcsönzést is.

Szerettem az anyósomat. Kiváló szakácsnő is volt, szeretett sütni-főzni. Sok receptet elsajátítottam így a vakációk alatt. De leginkább beszélgetni szerettem vele. Mélyen vallásos volt, azt mondta egyszer, hogy ha nem találkozott volna férjével, apáca lett volna, mégpedig a karmeliták rendjében, akik nem beszélhetnek egymással sem. A csend, mint a vallásos elmélyülés feltétele... Mondhatom, én pont az ellenkező póluson álltam. De a kölcsönös tisztelet alapján az eszmecseréink nagyon érdekesek voltak.

2000-ben özvegyen maradt, apósomat elgázolta egy ittas sofőr a zebrán. Több mint 50 éves szerelem szakadt meg akkor, vagy talán nem is... Pár év múlva fia halála talán még nehezebb volt számára. "Nem természetes, hogy a gyerekünk távozzon először"  -  szokta mondogatni. Aztán ő is elment 2009 elején... Nem volt kedve tovább várni. 

Januárvég...

   Ma reggel óta mintha engedne egy kicsit a tél jeges szorítása... Testünkön, lelkünkön egyaránt. Tudom, hogy visszatér még tavaszig: a mérges sárkány megcsóválja farkát és visszavág tehetetlen dühében, hogy jónéhány hónapra át kell a helyét adnia! Addig is felengedünk egy kicsit, akárcsak a járdákra fagyott hó...

   Sokszor eszembe jut ilyenkor a téli napforduló... Szeretem ezt a december 21-i napot, amkor a rómaiak a kétarcú Janus isten (Janus Bifrons) napját ünnepelték: egyik arca a múlt, másik a jövő felé néz. Közöttük a jelen, alig észrevehető villanás. 

   A téli napforduló az év legrövidebb napja. Egyben innen indul azonnal útjára az új remény is: másnap már egy perccel több lesz a fény! Talán el kell érnünk a mélypontot nekünk is, hogy újra felküzdhessük magunkat a felszínre. A nap hívására...

    

Romain Gary

   Találkoznom kell végre négyszemközt is Romain Gary-val. Mégpedig pontosan ezzel a mellékelt regényével, amely most jelent meg magyarul (eredeti címe is nagyon szépen hangzik: La promesse de l'aube).
   Régóta kerülgetjük már egymást, pontosabban én őt. A kilencvenes évek elején, amikor Valenciennes-be költöztünk, több éven keresztül részt vettem itteni festőkkel  két hetes nyilvános bemutatókon. Megszálltuk a nagy könyvesbolt minden szintjét, és naphosszat a nagyközönség előtt dolgozgattunk, hogy kedvet adjunk nekik a festő- és rajzeszközök vásárlására. A bolt egykori tulajdonosa többször is beszédbe elegyedett velem. Olga M., rendkívüli öreg hölgy! Valódi életkorát kitalálni lehetetlen, de az évek során valahányszor találkoztam vele, soha nem szaporodott éveinek száma, sőt, néha még mintha csökkent volna, amint némi kacérsággal bevallott vagy 90-et... Apja orosz volt, a cári fehér hadsereg tisztje, így kerültek a nagy emigráns hullámmal Franciaországba (akkoriban, a rossz nyelvek szerint majd minden párizsi taxisofőr orosz arisztokrata volt...) Szerettem Olgával beszélgetni. Míg a könyvesboltot vezette, sok híres írót meghívott a városba. Közöttük Romain Gary nagyon közeli barátja lett.

   Mint említettem, legutóbb  január elején, az év első színházi estjén több mint 1 órán át hallgattam részleteket ebből a könyvből. Nagy visszhangra találtak bennem az anyja alakját megelevenítő sorai. Elgondolkodtam azon a mértéktelen hatalmon, amely egy anya kezébe kerül... Hogyan él vele, szárnyakat adva gyermekének, avagy lelki fogyatékossá nyomorítja-e, nagy részben tőle függ, akarva akaratlan. Legtöbb esetben, persze, viszonyuk nem ilyen szélsőségeket eredményez, de mindenképpen mély nyomot hagy. S magam is szembenézek néha saját képemmel, vajon hogyan sáfárkodom e hatalommal... 

Régi moszkvai emlék

   Amikor így tényleg hasonlít a télre január  -  itt, az Óceánhoz nem túl messze, ritkán süllyed 0° alá a hőmérséklet, s a hó se gyakori  -  mindig eszembe jut az 1969-70-es negyedik egyetemi év, melyet Moszkvában töltöttünk. Reggelenként, még sötétben, gyalog tettük meg a húsz perces utat a Пединститут имени Ленина felé a csúszós, behavazott járdákon, melyeket soha nem söpört le senki, s be sem szórt se homokkal, se hamuval, mint otthon. 

   A hó akkor novembertől májusig tartott... Az egymásra fagyott rétegek alatt eltűntek a szabadtéri padok s a Moszkva folyó mellvédje is. Fölöttük jártunk! Emlékszem, hogy néha -30°-ig is lement a hőmérséklet, s ilyenkor félig tréfásan figyelmeztettük egymást: "Dörzsöld meg az orrod időnként, nem fagyott-e le..." Mindenki fel volt fegyverkezve   usánkával.

   Ilyenkor jut eszembe egy színházi este a Bolsojban. Mindig vittük a "körömcipőt" egy szatyorban, aztán átcseréltük nehézkes csizmáinkat a ruhatárban, akár a többi moszkvai nő. Az előadás után, pont a színház előtt, jó nagyot estem a jégpályává alakult járdán. Mire magamhoz tértem volna, egy szibériai fenyőhöz hasonló kedélyes óriás emelt magához, úgy, hogy a lábam se érte a földet. "Что с тобой, моя радость?" (kb.: Mi   történt veled, gyönyörűségem?)  -  a mondat szó szerint megmaradt bennem, olyan közel volt széles mosolya, amely hallatlanul felpezsdített, s még most is érzem, pedig 44 éve, hogy letett a földre... 

Téli kert

   Tegnap este tettem fel ezt a képet a francia blogomra. Vaku nélkül fényképeztem le a kertet a konyhaablakból.

   Már többször is előfordult, hogy megtorpanásra késztet a hóval borított kert látványa éjjel. Ki kell várni, míg minden lámpa kialszik a környéken, s ilyenkor az az érzése támad az embernek, hogy a hó világít!  Selymes, opálos fénybe burkol mindent, elmosva a kontúrokat. Egyszercsak minden zaj, minden szenny, minden hervadás vastag puha fehér takaró alá kerül... Mintegy más dimenzióba lép a világ, ahol megpihenhet...

Rakovszky Zsuzsa: Öregkor

Rakovszky Zsuzsa

Öregkor

Megint a nyár: parlagfű, zöld legyek.

Amint az év bankjegyét januárban

fölváltottam, a kisebb címletek

kifolynak a kezemből: újra nyár van,

megint egyszer hóvége, újra kedd.

Úgy nő tovább az élet szakadatlan,

mint kötött sál, melyet a köszvényes kezek

reflexmozgása nyújt, bár a mész megülte agyban

többé se terv, se szándék, csak a szokás uralma.

Virágzik az ecetfa – mint tavaly,

tíz éve. Mintha a mintát lefújta volna

a szél egy régi blúzról, fakó kis csillagok

a lábtörlőn, a lépcsőn. Besodródnak a hallba,

éjjel a holdfény rombusz alakú

tócsájában hevernek haldokolva.

Még a két macska is ecetvirágszagú…

Nyolc óra: az utca percek alatt

kihal. Az ablakokban reszketeg kék

világosság: valami sorozat.

Vágy, bosszú, szenvedély hevíti föl az estét.

Mindez oly távoli, akár bölcs is lehetnék,

vagy szent, de csak a szomjúságot érzem

az eltűnt szomjúságra. A vágy, mint régi seb, még

tompán jelez a kéken meg-megrángó sötétben.

Éjszaka az idő magára hagyva

tesz-vesz a házban: kirágja a szövetet.

Az ábécérendet összezavarja

a polcon, minden vízszintes felületet

porral lep – penésszel a kenyeret.

A rózsát barna kóróvá aszalja.

Már nincs erőm, hogy ellene tegyek.

Hagyom, vigyen, ahova ő akarja…

Erre-arra kanyarog a kidőlt

sör csíkja. A sarki kisbolt előtt

egy szál trikóban vedelik a sört.

A bolton túl az árok, alján fekete-zöld

szennyvíz, partján csalán és bodza nőtt,

szél borzongat csiga rágta laput.

Az árkon túl a domb, a dombon a fenyők.

Az erdőn túl egy újabb betonút

egy ugyanilyen városba vezet.

S az erdő mélyén, ott sincs semmi más

sehol, csak a már ismert részletek

új kombinációi: sarjadás

és korhadás, nem lakja megbűvölt lény a fát,

nincs ház a sűrűben, hol csontkezek

mákot törnek mozsárban, kiseprik a szobát.

Nem horzsol hattyúszárny holdtól vemhes vizet…

Vállamon egy madár ül és rekedt

hangján azt ismétli: nem érdemes.

Azt mondja: nincs jövő. A helyzetek

nem változnak, csak a helyszínek és nevek.

A régi bajt tövestül tépheted,

csak jobb talajt kínálsz az új bajoknak.

A változás: hanyatlás, mondja. A füstbe ment

reménységnél csak a betelt remény a rosszabb…

Kénsárga fény a temető fölött:

az égi roncstelep öngyulladása,

az alkonyat rongykazla füstölög.

Aztán kék este ömlik a sistergő parázsra.

S a kékben úgy dereng egy messzi sárga

ablak, mintha minden, amit szerettem,

ott élne most a halvány borostyán térbe zárva,

félig még látható, egész elérhetetlen.

Egy idegen szobában ébredek

minden reggel. Az ismeretlen

ágyból nézem a szürke-kék eget,

ahogy a véletlenszerű ablakkeretben

kettőbe vágja egy esetleges

szederfaág. Várom, hogy összekösse

az „itt és most”-tal az emlékezet

a szálat, amit elmetszett az este:

a döntések és kényszerek sorát

s a véletlenekét, amelyek összessége

az életem, amelyben minden lehetne más,

minden lehetne semmi, a kezdetet kivéve.

A kezdet: ott van első, egyetlen otthonom.

Időtlen napsütés pereg a konyhakőre,

a kézre, régen nincs sehol, most is fogom,

már el sem engedem, arra a kis időre…

Rakovszky Zsuzsa szívszorítóan pontos verse, különösen most...

Köszönet Gabinak. 

Márai Sándor: Részlet az 1949-es Naplóból

  

Fellapozom Márai Sándor "Naplójának 1949-es kötetét. Veszélyes lépés, csapda, amelytől lehetetlen szabadulni. Pedig még rengeteg dolog vár rám ma: kinyomtatni és testreszabva megírni vagy 33 képeslapot, elküldeni Jean-Pierre-nek a havi kis szöveget, melyre pont 1 éve kért fel s melyet azóta is hűségesen publikál, elzarándokolni a boltba s megkísérelni az internet wifi működtetését a laptopon is... Ez utóbbi kevésbé fontos, de ettől ódzkodok legjobban: csodálom azokat, akik rögtön eligazodnak a technika dzsungelében, félszóból is e titkok mélyére hatolnak... 

Máraiból akarok erőt meríteni.

1949. december 31.

Az év utolsó napjai egyikén nem árt kiselejtezni lelkünkből is az évközben felgyűlt hulladékot, babonákat, kényszerneurotikus félelmi berögződéseket, az év szutykát kisöpörni... A félelem a lélek alján megmarad  -  de az élet a felgyülemlett lelki szemét nélkül emberibb, egyszerűbb.

   J'ai vécu*, csakugyan? Mindenestől talán több és más is volt ez az év, mint a puszta létezés ideje. De ami valóban "történt" az én számomra, nem "velem" és nem a világban történt, hanem bennem. Ha minden nagyon szerencsésen történik tovább, talán írok még egy-két könyvet, verset... De az ifjúságnak, a férfikornak vége. Ötvenéves vagyok, kezdődik az öregség.

Még lehet és talán lesz is sok minden, az öregség nagyon összetett valami. Mindenesetre így ér, koldusszegényen, anyanyelv nélkül, minden nélkül. Ez talán jó is. Lehet, hogy ilyen állapotban könnyebb felkészülni az öregségre és a halálra.

   Az embereken nem lehet "segíteni". De el lehet viselni őket. Ehhez sok tapasztalás kell. És emberfeletti türelem. És humor. Nem volt könnyű eddig sem. De most már talán egy árnyalattal könnyebb lesz.

* J'ai vécu = éltem (fr. a  szövegben)

A teljes NAPLÓ, Márai Sándor 1949. VI. kötet, Helikon 2008.

Illyés ürügyén...

   Morózus év eleje: jöjjön ilyenkor egy kis Illyés! Nem tudok vele betelni, okos, az öregedés velejébe látó könyörtelenül pontos önmegfigyeléseivel. Valahogy úgy érzem, mint amikor még önmagamat véve modellnek,  saját szemembe kellett mélyednem, hogy egyszerre legyek a modell és a művész-jelölt, aki önmagát is megalkotja... 

Itt még gimnazista voltam. Ki elégedett kamaszkori önmagával? Én nem voltam. Az arc kialakulóban, nem lehet tudni, milyen lesz. A tükörben kutató szemnek a tükörkép mögé kell látnia... Megkísérteni annak a feltárását is, hogy mitől szenved a kamasz lélek, bizonytalanságait, vívódásait, lelkesítő felfedezéseit. Ilyenkor sokan érezzük úgy, hogy mi találtuk fel a puskaport! Még ha mosolygunk is rajta évek múltán.

A másik kép már jóval később, talán Berlinben, vagy még azután készült, talán már a nyolcvanas években?...  

Az önarcképben az a különösen izgalmas, hogy nem kell a modellnek tetszeni. Ritka az a személy, aki nem szeretné, hogy a róla készült rajz vagy fénykép előnyös oldaláról mutassa meg: ilyenkor beszélünk sikerült képről... 

Az önarckép ritkán hízelgő. A festő ilyenkor a hasonlóságon túl még mélyebbre szeretne ásni az igazság keresésében, de ugyanez a helyzet az íróval is. Mintegy megérteni a látható felszín alatt morajló lényeget.

Új idők szele...

"Bár hiszem, hogy az emberek, ha hagyjuk őket nívósan élni, szeretik és élvezik is azt. Kár elbutítani a népet."

   Ezt a mondatot az imént kölcsönöztem Györgyitől. Bevezetőül szolgálhatna az egyetlen TV műsorhoz, amelybe bepillantottam a kéthetes magyarországi tartózkodásom alatt. Tudom, hogy nem kell általánosítani és nincs is szándékomban. Sem pedig az ittenivel összehasonlítani: ez utóbbiban szintén lenne bőven kivetnivaló.
   Anya kb. 3 csatorna között válogathat, s ezzel meg is elégszik, hiszen az utolsó pirula beszedése után szinte édesmindegy, min szendereg...
   Arról a műsorról van szó, melynek itteni változatát néztem néha: egy 4-5 tagú, véletlenszerűen öszejött társaság vacsorára hívja felváltva a többit és osztályozzák egymás teljesítményét. Azzal a különbséggel, hogy a francia változatban nem sztárok, hanem ismeretlenek szerepelnek.

   Igaz, hogy számomra már csak az "örökzöld" Vágó István volt közülük az egyetlen ismerős arc. Ki is rítt meglehetősen a jó 30-40 évvel fiatalalabb többi új TV-csillag közül. Mégpedig főleg azzal, hogy igyekezett megőrizni legendásan disztingvált modorát, választékos stílusát, kissé zavartan, hogy ennyire kirí a környezetből, a durva szavak mindennapossá vált használatából, az alig érthető intonációjú magyartalan zagyvalékból... Ha arra gondolok, hogy valaha kiejtési teszten kellett megfelelnie minden rádióban vagy tévében szerepelni kívánónak, hirtelen kőkorszaki leletnek érzem magam...
   A pálmát szememben az a tévés sztár vitte el (nevét nem jegyeztem meg, de anya mondta, hogy valamilyen műsort vezet), aki nyitott fürdőköpenyben, alatta alsóban, fején cowboy-kalappal munkálkodott a konyhában, elég gusztustalanul bánva a hozzávalókkal, belenyalva a készülő ételekbe... Gondoltam, szerencsére nem kell részt vennem a vacsorán! S közben azt ecsetelte, hogy ő ugyan semmit sem tesz azért, hogy vendégei jól érezzék magukat, őt ilyen "natúr" formában kell elfogadni!
   Feltöltve megnéztem az "Életrevalók"-nak fordított francia filmet (immár negyedszer) magyar változatban. A francia címe: "Intouchables", ami az érinthetetlenek indiai kasztjára utal. A szinkronszínészek nagyon jók voltak, nem ők tehetnek a szájukba adott trágár szavakról, melyek teljesen hiányoznak az eredetiből! Talán én lettem végleg divatjamúlt, s ez az új idők szele, de vállalom és bevackolom magam a naftalinba...

Téli napsütésben...

   Ilyen idő volt december végén az Alföld déli részén! A régi általános iskolámat szegélyező platánsoron végigsétálva élveztem a napot, még akkor is, ha bevásárló szatyor húzta a karomat. Hiába, elszoktam a gyalogos cipekedéstől... Pedig szeretek gyalogolni, de nem felpakolva!

   Különben sokat hallgattam a Kossuth rádiót. Egy pillanatra mintha visszacsöppentem volna a kommunista népi demokráciába: a félóránkénti hírek mindig a kormány fejének, esetleg valamelyik tagjának intézkedésével kezdődtek. Az ellenzék hangja sehol. Talán nincs is ellenzék?... Karácsony másnapjáig viszont néha a vatikáni rádió illúzióját keltette az adó, hiszen csak Jézus születéséről, a keresztényi szeretetről szólt, igen töményen, elfoglalva az éter minden porcikáját (hogy képzavarral éljek). Gondoltam, Advent idején érthető valamelyest, de megintcsak felmerült bennem az ellentmondást nem tűrő domináció érzése... Vajon már csak azok számára van hely hivatalosan, akik egyetértenek? Tévedés ne essék, nem valami vallásellenesség szól belőlem, hiszen senkinek nem vitatom teljesen magánjellegű lelkiismereti szabadságát! De ez a mindent elsöprő prozelitizmus! Ettől bizony már nagyon elszoktam, egyik és másik irányban is...

Karácsonyi szünet...

   Két hét szünet, levegőváltozás, nyelvcsere, időszámítás teljes felkavarodása, kedves rokoni arcok, régi ételek, szokások új beidegződése... Stress, éjjel-nappali állandó aggodalom... Végtelen szomorúság, Damoklész kardja.
   Alig érek vissza, 31-én csusszanás az örömök örömének pezsgőfürdőjébe! Két unokám kétfelé szakít, mindegyik azt szeretné, ha mellette ülnék! Este én vagyok a mesefelelős, melyet szívesen ellátok. Alice átköltözik nővére emeletes ágya "alá", átengedve nekem a sajátját. Reggel óvatosan bedugják fejüket az ajtón, s boldogan szökkennek a paplanom alá egy kis beszélgetésre, összebújásra, mielőtt a kávéillat a másik nagyszülők ébredéséről tudósít. A macskát is kiszabadítjuk a fürdőszobafogságból, ahol az éjszakát kellett töltenie, lévén minden szoba foglalt.
   Újév délutánján közös kiruccanás várt mind a hetünkre: megnéztük a "Hamupipőke" zenés vátozatát a párizsi Opera közelében található Mogador színházban, melyet 1919-ben maga Roosevelt elnök avatott fel, s amely többnyire zenés előadásokat ajánl a majd 1900 néző számára! Bevallom, én magam mást választottam volna, de a gyerekek öröme volt számomra az igazi élmény.
   Szerda délutántól újra itthon, súlyos álomba zuhanás, a feszültség lassú és fájdalmas engedése... Sok időre van még szükség, hogy rendesebb kerékvágásba kerüljön az életem. Sok a behozni való, elnapolt tartozás... Tonnányi üzenet vár válaszra... S felettem az aggodalom sötét felhője nem oszlik...
    

   Szerettem volna egy energikus, optimista, vidám bejegyzéssel kívánni 

minden kedves idelátogatónak

nagyon boldog új esztendőt!

Csak ennyi telt tőlem egyelőre... Majd jövök...