Ma van 4 éve, hogy meghalt. Egész nap az emlékeimbe látogatott, mintha jelezni akarta volna, hogy gondoljunk rá. Pedig egyáltalán nem szerette felhívni magára a figyelmet, diszkréten, de hatásosan volt jelen...
1973-ban ismerkedtünk meg, az esküvőnkre érkezett. Amikor üdvözöltük egymást, elsírta magát. Később megtudtam, hogy ez is ritka pillanat volt. Ő lett az anyósom.
 |
| balszélen a kalapban |
1922-ben született, anyja tisztviselő, apja mozdonyvezető volt. Ő pedig orvos szeretett volna lenni, de a szülők helyzete nem tette lehetővé, így lett belőle szülésznő. 2004-ben meginterjúvoltam folyóiratunk 13. számába. Felvettem magnóra, amint elmesélte, hogyan fejezte be tanulmányait Reims-ben, az 1944-es bombázások alatt, melyek a város jó részét lerombolták. A légiriadó alatt a frissen szült vagy operált kismamákat nem lehetett mozdítani, ezért nekik sem volt szabad az óvóhelyre lemenniök.
A háború utáni években a nők nagy része otthon szült: sok kórház hevert romokban. Yvette is egy lyukas tetejű házba költözött és eleinte biciklin járt a pácienseihez. A szülések nagy része éjszaka kezdődött. Néha az erdőbe is ki kellett mennie, ahol a Franciaországban máig is nomád cigányokhoz hívták. A rengeteg anekdóta igen színessé tette emlékeit, s átsütött rajtuk hivatásának mérhetetlen szeretete. Többszáz szülést vezetett le, legnagyobbrészt egyedül, orvost csak komplikáció esetén hívtak. Kis füzetekben jegyezte le mindegyiket. Azt mondta, hogy a szülés csodája még a sokszázadik után is érintetlen maradt...
Amikor megismerkedtünk, már nem dolgozhatott, térdét műteni kellett a sok lépcsőjárás miatt. Azért még a nyugdíjig egy alkoholisták utógondozójában dolgozott, majd nyugdíjasként bejárt a kórházba olyan betegekhez, akiket senki sem látogatott, s megszervezte a könyvkölcsönzést is.
Szerettem az anyósomat. Kiváló szakácsnő is volt, szeretett sütni-főzni. Sok receptet elsajátítottam így a vakációk alatt. De leginkább beszélgetni szerettem vele. Mélyen vallásos volt, azt mondta egyszer, hogy ha nem találkozott volna férjével, apáca lett volna, mégpedig a karmeliták rendjében, akik nem beszélhetnek egymással sem. A csend, mint a vallásos elmélyülés feltétele... Mondhatom, én pont az ellenkező póluson álltam. De a kölcsönös tisztelet alapján az eszmecseréink nagyon érdekesek voltak.
2000-ben özvegyen maradt, apósomat elgázolta egy ittas sofőr a zebrán. Több mint 50 éves szerelem szakadt meg akkor, vagy talán nem is... Pár év múlva fia halála talán még nehezebb volt számára. "Nem természetes, hogy a gyerekünk távozzon először" - szokta mondogatni. Aztán ő is elment 2009 elején... Nem volt kedve tovább várni.
Nagy fegyelem kell hozzá: drámai dolgokról keresetlenül, egyszerűen írni. Csak sejthetőek a könnyek az utolsó mondatok mögött.
VálaszTörlésNehezemre esik általában a "hatásos", nagyon kigombolkozó stílus, igazad van. Jobb, ha az érzelmek a mélyben zajlanak... Legalábbis számomra...
TörlésTetszik a nevetése: van benne pajkosság, szívből jövő öröm.Olyan valaki, akihez jó lehetett odabújni, és nem volt kérdés, hogy meg lehet-e bízni benne.
VálaszTörlésJól sejtesz majdnem mindent, Éva, csak az "odabújást" nem: ebben ő többnyire annyira zárkózott volt, hogy érzelmeit inkább ki kellett találni... Már teljesen egyedül élt és Gilbert is meghalt, amikor egy látogatásomkor (100 km-nyire lakott, nem messze) azt mondta egyszercsak: "Je t'aime bien, tu sais..." Tudod, hogy szeretlek téged..." Nagyon meghatódtam, mert biztos vagyok benne, hogy egyik gyerekének se tudta kimondani szavakkal, pedig az érzés megvolt természetesen, csak annyira nehezére esett szavakba öntenie...
TörlésAnyu mondta nekem (elég kevés alkalommal), hogy tudnom kell, hogy szeret engem. Hiába tudom, ha nem érzem. Egy beszélgetés alkalmával közöltem is vele.
TörlésElméleti tudásom van a szeretetéről. Ő gondoskodott rólam, ezt nem is vitatom.Végül abban egyeztünk meg, hogy ő ilyen, én meg olyan.Nem bújhatunk ki a bőrünkből.
Ő is zárkózott, én pedig igényeltem volna az odabújást.Tudtam volna így egy jót bőgni is vagy éppen megnyugodni. Mindenki másképp nyitott vagy zárkózott a szeret adásában.Akárkihez én sem tudok bújni, puszit sem adni.Én is zárkózott vagyok. A hozzám közeliektől igénylem,akár egy kézsimogatást is.Jól esik.
Megható, amit anyósodról írtál. Megtelt a szemem könnyel, elő szokott fordulni..:-)))
Köszönöm a választ.
Érdekes, ahogy írod, hogy fájt a zárkózottsága, amit ugyanakkor bizonyos mértékben te is örököltél, ahogy mondod...
TörlésNéha úgy érzem, hogy blogjainkon kicsit sikerül levetkőznünk ezt a belső páncélt, ezért érezzük néha, hogy felszabadít egy kicsit...
Bennem is van bizonyos tartózkodás néha, különösen a túlcsordulástól...
A túlcsordulást nem viselem el én sem. Menekülök, úgy érzem védenem kell magam tőle.
TörlésNéha megfogom anyu kezét, addig amíg el nem húzza. Megnyugtató, míg érzem.Igen, én is örököltem, de talán nem olyan mértékben,mint ő.
A blog valóban segít.
Érdekes lenne megérteni, honnan ered az emberekben a félénk tartózkodás... A kisgyerek még odaadóan bizalmas...
TörlésOoooh, egy korrekt ember! A szemedben. Jó volt olvasni.
VálaszTörlésA valóságban is az volt. Üdvözöllek, Beáta ezen a blogon. Érezd jól magad.
TörlésÍró vagy? Természetesen saját véleménnyel, mint mindannyian.
VálaszTörlésÍrni írogatok, de írónak lenni, ahhoz még meg kell mászni a Himaláját, de legalábbis a Mont Blanc-t...
Törlés"Szerettem az anyósomat...szeretett sütni-főzni....mélyen vallásos volt...Amikor megismerkedtünk, már nem dolgozhatott "
VálaszTörlésMintha helyettem is írtad volna, Flóra.
rhumel
Akkor neked is szerencséd volt, kedves E. Mint ahogy te is az álom-anyósok közé tartozol, sejtésem szerint.
TörlésEzt én nem tudhatom.:))) Őket kellene megkérdezni...
TörlésMindenesetre nagyon szeretem a Gyerekeket, mert én a két "szerzettet-kapottat"(= menyem, vejem) is annak érzem.
rhumel
Ezzel én is ilyenformán vagyok... Azt mondom, a gyerekeim, pedig csak az egyiket szültem én...
Törlés