A modell és a kész kép... (Isztambul, 1988)

Festés közben

Ez a portré még 1988-ban készült Isztambulban. A fiatal togói lány egyik ismerősünkhöz érkezett látogatóba. Ők kértek meg, hogy fessem meg a portréját ajándékba.

Azt hiszem, először dolgoztam fekete bőr visszaadásán, ami egészen új problémát vetett fel. Az árnyékok, még sötétebbek, de nem feketék! A világos részeknek pedig nem szabad egyszerre fehérré fakulniok! Vagyis éreztetni kell, hogy ott is ugyanarról az ébenszínű arcról van szó...

Hideg-meleg zuhany...

   Pár nap alatt ilyenek lettek a rózsafák! A hűvös idő és a kánikulai meleg váltogatja egymást, sokszor ugyanaznap kétszer is. Ma reggel például ki sem tárhattam a kertre nyíló ajtót, mert fojtó pára áramlott a házba, mintha egy földre szállt felhő kellős közepén találtuk volna magunkat... Az eső szinte állandóan csepergett. Legalább egy ideig nem kell locsolóval cipekednem, mondtam magamban örök optimizmusomra hallgatva.

   Délután 3 óra tájban forrón kisütött a nap, mintha semmi sem történt volna. Ilyenkor gyorsan át kell öltözni, hogy elcsípje az ember a néhány napsütéses órát, mielőtt észrevétlenül befutna az újabb zápor. Kiültem hát gyorsan a napernyő alá a könyveimmel, hogy egy kicsit dolgozhassak a mitológiai halál és ujjászületés témáján, amellyel július elejéig el kell készülnöm... Nagyon izgalmas téma, átöleli szinte az egész emberi kultúra történetét, a halandó állandó erőfeszítéseit rövid földi pályafutásának értelmezésére, s abbéli megható reményeit, hogy a halállal talán nincs mindennek vége, hanem egy végtelen ciklus új állomása következik csupán...

Radnóti júniusi strófái fűzérben... "DÉLTŐL ESTIG", 1935. június 15.

MOSOLY

A vastag déli nap a fán addig tolong,
amíg a lombon át kis piszokba nem lép.
A kis piszok fölött hét kis legyecske dong.


HŐSÉG

A rozsdás tyúkok gödrükben elpihennek,
kakas kapar csupán.
A tyúkok húnyt szemén a hártya oly fehér,
mint most e délután.


PISLOGÁS

Itt alszik kedvesed
és vele alszik lába nagyujján a légy is.
Vigyázz! fölneveted.
Olyan símogató a világ néha mégis.


RIADALOM

A héja fekete kört ír az égre fel,
fölriad az udvar és sápadt port emel.
Minden fölfelé néz, kinyílnak a szemek,
a dúc két léce közt a könnyű toll remeg.


ALKONYODIK

A délután szakálla nagyra nőtt
s motyog belé, úgy mint a gyönge vén.
Aludna már, hát kérdi az időt.
S a kút felel: esti itatáshoz
pántos vödör csattan a fenekén.


BÚCSÚZÓ

Fölébred most a táj,
megered a szava,
madarakkal fején
meghajlik könnyedén
s csörögni kezd a fa.


SÖTÉTEDIK

Torony költi még hitét fehéren,
De langyos este mossa már tövét.
Figyelj. Semmi sem mozdul az égen,
mégis szirmokban hull a vaksötét.

Júniusi Radnótira vágytam, mert ki tudná nála jobban megfogalmazni a mindennapi apró részletekben megbújó költészetet? Leheletfinom megfigyeléseit mindenki magáénak érzi, csak éppen meg kellett látni és dallamos szavakba foglalni őket...

A "bumeráng-elv"...

   Ellentétes érzések kavarogtak bennem, amint hazaértem az egyébként kellemes ebéd után. Csupa magányos nő vett részt a majdnem öt órán át megállás nélkül, néha több szólamban, egymás szavába vágó csevegésben. Öten voltunk, beleértve a háziasszonyt is: hármunk férje meghalt kb. egyidőben, kettőt pedig elhagyott fiatalabb, frissebb élettársért, úgy ötven éves koruk táján. Az eltelt pár év során sikerült valamennyiünknek bizonyos egyensúlyra szert tenni az átélt megrázkódtatás után. Mindannyian egyazon társaság (association) tagjai vagyunk: itt, Franciaországban az 1905-ös törvény óta megszámlálhatatlanul sok társaság működik, miden elképzelhető területen.

   Sok téma merült fel, de leghosszabban az éppen jelen nem lévőket "tárgyaltuk ki". S ezekben a pillanatokban kezdtem kényelmetlenül fészkelődni, majd egyre hosszabb hallgatásba burkolózni. 

   Fiatal koromban magam is szívesen köszörültem a nyelvemet másokon, mert mindig csábító az éppen hiányzók rovására nevetni, s ha valakit kritizálunk, akkor amögött legtöbbször önmagunk előnyösebb voltának hátsó gondolata lapul meg, néha öntudatlanul is. Egyszer-kétszer bumerángként visszakaptam annak idején az efajta élvezetet, ami radikálisan megváltoztatta nézeteimet e téren. Talán az is hozzájárult, hogy az idő halad, vele érek bizonyára én is egy kicsit, nincs már szükségem önbizalmam megtámasztásához mások kritizálására. Biztos vagyok benne ugyanis, hogy a tolerancia hiánya, az epés vagy csúfolódó magatartás mögött többnyire valamiféle meg nem emésztett kisebbségi komplexus húzódik meg, az önbizalommal van baj...

   Természetesen, szemtől-szembe ritkán mondják ki őszintén, ami a szívüket nyomja, a látszat megőrzése érdekében. Ami engem illet, igyekszem tartani magam ahhoz az aranyszabályhoz, amelyet magamnak állítottam fel: amit szembe nem mondhatok meg valakinek, azt a háta mögött sem mondom. Számtalanszor bebizonyosodok  ugyanis az említett bumeráng elve: visszajut az illetőhöz minden, sokszor kiszínezve, megnagyítva, eltorzítva... Akkor tehát vagy jót, vagy semmit! Így nemcsak lelkiismeretünk nyugodtabb, hanem mások bizalmát is élvezhetjük.

   Ne vegyétek kioktatásnak, ha lehet, csak saját használatra készült, hogy megszabaduljak egy kicsit a hazahozott kínos érzésektől...

Magasabbrendű ügy

   Lassan levonul az ár a Dunán. Több mint egy hét óta követem a híreket, fotókat, aggódva Budapestért, de éppúgy minden vízmelléki településért. Magam is a Tisza mellett születtem, s évente kétszer is elöntötte a víz az árterületet, rosszabb esetben a töltés melletti utcákat is. A töltés megszokott tájképünk része volt: a tiszaparti veteményesbe, szőlőbe menet és vissza nagyon nehéz volt a biciklit feltolni, főleg megpakolva... Nyáron meg a strandra menet, a matuzsálemi fűzfák között, szúnyogokat hessegetve...

   Én is levettem képzeletbeli kalapom a példás és eredményes nemzeti szolidaritás előtt. Bizonyság arra is, hogy az emberek közötti késhegyre menő ellentéteket mesterségesen szítják, sokszor politikai hátsó szándékkal, személyes hatalomvágytól vezérelve.

   

Nemcsak nekem volt lélekemelő az önkéntesek fáradhatatlanul munkálkodó láncainak látványa, akik még csak a kamerák elé sem kívántak tolakodni, csak tették, amit kellett. Se nem pénzért, sem pedig holmi éremért, csak azért, mert ezt érezték kötelességüknek. S még csak azt se nézték talán, hogy cigány-e, aki átadta a homokzsákot a sorban...

   Nem vagyok naiv, a veszély elmúltával bizonyára alábbhagy az összetartó lelkesedés, kiújulnak a régi bajok, széthúzások. Mégis, képes volt összefogni az ország a bajban, s már ez is kelt egy kis reményt. Talán marad belőle a hamu alatt szemernyi éleszthető parázs...

Egy festmény ihletése

Tartalmas vasárnap

   Szép, napos hét áll mögöttünk. Ki is használtam, hogy végére járjak a kerti bútorok lesikálásának, mely igen fárasztó és hosszadalmas munka volt; most már csak az enyhén olajos lazúrbevonat van hátra, de azt legalább nem kell dörgölni...

   

A bazsarózsa egy része elvirágzott, a kilenc "normál" rózsatő tele bimbóval, sőt, a fehér, a bódító illatú, már ki is nyílt. Minden délután kiültem egy kicsit, ha csak egy rövid órára is, könyvvel, füzettel jegyzetelni (a képernyő nem látszik a napon...) Esténként néhány locsoló víz is kicipeltetett...

   Vasárnap reggel hivatalos voltam az innen 50-60 km-re fekvő, kb. Valenciennes-hez hasonló méretű Douai (ejts: Dué) nevű  városkába, úgynevezett "irodalmi reggelire". Természetesen, biztos, ami biztos, elindulás előtt itthon is megreggeliztem... A téma: színpadi művek írása. Annak idején, egy jó hónapja, amikor Denise Jardy, a szervező felkeresett a meghívással, szokásom szerint elcsodálkoztam: miért pont én? Hiszen még csak afféle tanoncnak érzem magam e téren! Mindössze két szöveget "követtem el" színpadra, igaz, mindkettőnek meglehetős sikere volt, de ahhoz még szerintem messze vagyok, hogy részt vegyek egy kerekasztal-beszélgetésen, mint szerző, egy színházi kiadó és egy másik színész-szerző társaságában! Igaz, hogy Denise lelkesedése nem ismer határt (ki is akar állítani két hónapra, de ahhoz sokat kellene dolgoznom, hogy elegendő anyag jöjjön össze  -  nem keveset eladtam már belőlük!) és itt Észak-Franciaországban minden olyan közvetlen és egyszerű! Többek között ezért is szeretek itt.

   Gondoltam, vasárnap reggel 10 órakor ugyan ki jön össze a három meghívotton és a szervezőn kívül a kis antikvárius könyvesboltban, kávé, tea és finom péksütemények társaságában? Szorongtunk végül vagy tizenöten a kis butikban, s a beszélgetés csak délután 1 óra körül ért véget. A közönség egy részével e-mailt, telefont cseréltünk, további kapcsolatok érdekében. A kiadó meg elkérte a két kéziratomat olvasásra.

Hommage à Mehmet Güleryüz

pár napja a Taksim téren

   Napok óta aggasztó hírek járnak a Törökország nagyobb városaiban zajló tüntetésekről.

   Nem tagadom, hogy Isztambulhoz és egyáltalán a törökökhöz sok-sok szál köt, mióta 1984 és 90 között mi is ott laktunk, s keresztül-kasul bejártuk szinte egész Kisázsiát.

   Isztambul nem hagyja, hogy bárki közömbös maradjon iránta, örökbe fogadja, bűvkörébe vonja még az átutazó turistát is, hát még azt az idegent, aki évekre leteszi a bőröndjét és ráadásul veszi a fáradságot, hogy a nyelvbe is beletanuljon egy kicsit. Isztambul hagyja, hogy otthon érezze magát az ember.

Így nézett ki akkoriban

   Ezért még jobban megdöbbentem a fenti kép láttán: a rendőri brutalitás egyik szenvedő áldozatában felismertem  -  igaz, kissé megöregedve huszonegynéhány év múltán  -  azt a híres festőt, akinek vagy 4 évig jártam a műhelyébe dolgozgatni... 

   Mehmet Güleryüz (a neve "mosolygó arc"-ot jelent) egy egész emeletet elfoglalt az épületben, ahol kb. tíz fős csoportunk összejött. Szerencsére beszélt franciául (ha jól tudom, francia felesége volt), bár nemigen használta, mert rajtam kívül csak törökök voltak: egy-két férfi és sok nő, főleg festőnövendékek, Mehmet csodálói. 

Első alkalommal meg kellett mutatnom néhány régebbi munkát, hogy tudjon hova tenni. Átfutott rajtuk, majd betessékelt saját műtermébe, mondván, hogy a színvonaluk messze a többiek fölött lévén, dolgozzak csak ott nyugodtan, amin akarok!...

Egy darabig ott morfondíroztam magamban, mintha kalickába zártak volna: hiszen én pont azért jöttem, hogy modell után, csoportban dolgozhassak! Mindig szerettem a műhelymunkát, mert a többiek nagyon ösztönzően hatottak rám: valami megfoghatatlan koncentráció, energia kering egy ilyen csoportban... Egyedül meg otthon is elmélyülhetek! Mindenesetre fél óra múlva kimentem a többiek közé.

Minden ilyen műhelyben tanultam valamit. Legtöbb festő azt akarja, hogy az ember 

felejtse el, amit addig tanítottak neki, és kövesse az ő szemléletét. A sokadik ilyen élmény után azt mondtam magamban: ha mindenkinek csak a saját felfogása számít, mért ne lehetne nekem is az enyém a legfontosabb? Igy Mehmettől is csak azt vettem át, ami rendkívül lényegesnek tűnt számomra: a kompozíció szempontjából egy papíron minden fontos, a vonal éppúgy, mint az üresen hagyott hely, melynek kell hogy legyen funkciója. A kétsíkú teret éppúgy meg kell szervezni, mint a 3 dimenziót...

Végül mellékelve Mehmet Güleryüz egy rajza és egy festménye.