Szellemidézés, mégegyszer...

Éva fotója majdnem ugyanonnan

   Éva meglepetése váltotta ki belőlem a nosztalgia szökőárját... Azon a bizonyos sínpáron indult el, amely Bobára fut be... Amint Ajkát elhagyta a vonat, öcsémmel fennhangon szavaltuk a megállók nevét, hogy minél gyorsabban haladjon a különben ráérős vonat, Mindszentről hajnali 5-kor (sőt, az 50-es években már előző este 8-kor) indulva, d.e. 11 körül tovább a Déliből, hogy fél négy felé ledöcögje azt a százvalahány kilométert... Ajka, Városlőd, Kislőd, Hajmáskér, Karakószörcsök, Tüskevár, Somlóvásárhely, Devecser, Kerta... Boba. Az ígéret földjének előcsarnoka. Onnan Nagypirit még vagy négy kilométer, oda nagybátyám két szép lovával visz bennünket, méghozzá hintóval, mint a megkülönböztetett figyelemmel várt vendégeket. S ez igaz is volt!

    Évente egyszer láttuk egymást a dunántúli családdal. A nagyszülőkön kívül Anya három testvére lakott még Piriten. A szülői házban percek alatt összefutott az egész rokonság, beleértve a távolabbiakat is. Néha 10-nél is többen szorongtunk egymás hegyén-hátán a kis konyhában, a sok ragyogó arc, hangos beszéd, sírás-nevetés közepette. Ajándékok, kóstolók jártak kézről kézre, a hónapok alatt felgyülemlett sok kérdés-felelet hullámzott a levegőben. Mi, gyerekek, tudtuk, hogy ez csak a boldogság nyitánya, mely többnyire két hónapig fog tartani. Anya fájó szívvel hazautazik majd az Alföldre egy-két hét múlva, mi pedig lubickolhatunk a számunkra egzotikus dunántuli vakációban szeptemberig!

    Ahogy az emlékeket próbálom összeszedni, úgy élem át változatlanul az akkori hangulatot, a nyári forróságot, hallom Giza néni éles hangját, látom könnyes szemeit, nagyapám csak mosolyog a "sporhelt" melletti kis széken ücsörögve, a simlis sapkában, a sokdioptriás szemüvege mögé rejtett nagy kék szemeivel, s Pajtás kutya is odasompolyog diszkréten... S miután lassan lecsillapodik a pezsgő egymásratalálás, elkezdődhet a mesebeli vakáció.

   De az már további fejezeteket kíván...