Szemverés vagy amit akartok...

   Néha az aggodalom olyan nehéz súllyá válik, hogy  kijáratot keres magának. Muszáj róla beszélnem. Még akkor is, ha esetleg senkit sem érdekel.
    Babonás lennék mégis? Kétszer voltam tanú esküvőn, mindkettő válással végződött. Azóta nem vállalom.
    A képen látható két kedves ismerős, barátnő  -  nagy tehetségű színészek különben  -  számára, testreszabottan írtam a két színpadra szánt szöveget, el is játszották sikeresen.

    A harmadik darab meglehetősen jól haladt,  -  ezúttal egy harmadik szereplő csatlakozásával  -  mióta megtaláltam a kezdő szituációt, mely lehetővé tette, hogy a három ismeretlen nő találkozhasson, mégpedig úgy, hogy ez a találkozás le is zárjon minden kiutat. A helyzet abszurd volta is tetszett, mert megengedi a valóság és az irrealitás minden váratlan és mégis ezáltal elfogadható keveredését. Hol találkoznak? Egy jellegtelen várószobához hasonló helyiségben, ahonnan nem lehet  kimenni. Az egyetlen ajtó csak befelé vezet, a kilincs eltűnt (itt nyilván sokan asszociálnak Sartre: "Huis clos" c. drámájára, de csak ez a pont közös).
A három nő temperamentuma szerint reagál természetesen, és ezt is érdekes volt kiaknázni. Végül is időbe telhet, mire elfogadjuk a gondolatát, hogy meghaltunk... Az "időtlenség" érzése maga is kelthet nagy szorongást.   A hangnemet igyekszem a komikum és a irónia, valamint a sejthető drámaiság borotvaélén fenntartani, s hogyan jutunk majd el együtt a csattanóig, pontosan még én sem tudom. Hagyni kell szabadon mozogni, beszélni a szereplőket, mintegy saját logikájuk szerint, melynek árnyalatai írás közben bontakoznak majd ki, és hagyom, hogy engem is meglepjenek. 
   
    Könnyen lehetséges, hogy soha nem írom meg a második felét. Babonás lennék mégis? Ha nem is lettem volna eddig, most komoly esélyem van rá. G. után két hónappal R. is nagyon beteg. G. kezd nagyon lassan felépülni a januári szívműtétből, R-t sürgősen operálni kell, s a műtét után kemoterápia vár rá... Kb. egyidősek vagyunk.