Két ünnep között

   4 napot töltöttünk ebben a környezetben, december 26-29 között. Mindenki nagyon fáradt volt, nem kívánkoztunk messzebbre. Ez a "Center Park" volt szinte a legközelebb, mindössze 120 km innen. A fiam a tavasszal intézte a foglalást; akkor még én sem ismertem a rám váró szoros programot, amelyből sikerült utóbb 2 napot lealkudnom a közepén, hogy velük mehessek. Agnès szüleivel együtt 7-en foglaltuk el a kényelmes kis "mézeskalács" cottage-t, egy patak partján, ahol reggelente a lubickoló kacsák ébresztettek... Az emeleten 3 szoba, fürdőszoba, a földszinten a legnagyobb 2 személyes szoba saját fürdővel, WC-vel, melyet kivételes bánásmóddal meghagytak nekem, hogy fájós térdemmel ne kelljen az emeletre járnom... Lent volt még a nappali-ebédlő a kandallóval, melybe esténként be is gyújtottunk, miközben társasjátékkal telt a vacsora utáni idő. Számomra ideálisan!

   Az "Ailette" (ejtsd: Elett) névre hallgató tó partján létesült a park néhany éve. Én még csak fákkal szegélyezett szerény tóként (bár körüljárva kb. 10-12 km) ismertem jónéhány évtizeddel ezelőtt, amikor Laon-ban töltöttük vakációink egy részét, G. szüleinél. Laon ugyanis csak 10-15 km-re van. El is mentünk csütörtökön pár órára fiammal és menyem szüleivel, akik még nem látták a híres gótikus katedrálist, mely modellül szolgált a párizsinak. Ezen az egyetlen napon volt szép idő, s bár metsző szél fújt a domb tetején a katedrális és a püspöki palota körül, a hőmérséklet is 1°-kal tetőzött, a látvány bőven kárpótolt bennünket! Újra meg újra felfedeztem a város ritka szépségét, melyet lakói nem kívánnak kamatoztatni...

   A park nagyon szépen kiépült. Meg kellene nézni jó időben, tavasszal, nyáron is, amikor a vízisportok kedvelői kitombolhatják magukat, nemcsak a kupola alatti melegben, hanem az élő tóban is! Sok-sok színes, teraszos, különböző méretű házikó épült a partján. Az autókat érkezéskor a parkolóban kell hagyni, a park területén csak gyalog, kerékpárral vagy hangtalanul gördülő bérelhető elektromos kis autóval lehet közlekedni. 

   Pihentető, feltöltő 4 nap volt, csak a térdem ne fájna annyira...

Tanú

Ez a régi karácsonyi dísz minden évben előkerül a dobozából. Bizonyítja, hogy mennyire ragaszkodom a  -  magam teremtette  -  hagyományokhoz, mintha csak megnyugtathatnának folytonosságukkal az idők végtelenségéről: az oly múlandó jelen átalakul majd a múlt végetérhetetlen láncává. A 40 éve, még egy berlini karácsonyra vásárolt pár fenyőgally és toboz minden évben megerősít abban a tudatban, hogy még mindig VAGYUNK, LÉTEZÜNK, SZERETÜNK!... Ő a tanú.
Csak a gyertyát kell néha felújítani rajta. A régebbi generációk néhány tagja már búcsút intett neki, az újakkal mostanában ismerkedik. Én vagyok a gondozója, a stabil pont  -  vajon meddig? Lesz-e, aki felveszi a stafétabotot, hogy évente elővegye az egyre öregebb karácsonyi díszt és meggyújtsa rajta a gyertyát?...

Ünnepek előtt...

   Ahogy megígértem magamnak: heti legalább egy bejegyzés...

   Különben semmi változatosat, érdekfeszítőt, sőt, közérdekűt nem tudok mondani.

   Ünnepek előtti a hangulat, de volt már ennél pezsgőbb is: energiám annyira apadóban, hogy nemigen tudok "pezsegni", még egy csésze kávé ellenében sem...

   Tegnap pl. elindultam ajándékok után. Úgy két óra múlva le kellet ülnöm minden kínálkozó helyre, mert nem bírtak el a lábaim... Haza is mentem, abban bízva, hogy a hét végén beszerezhetem a hiányzó darabokat. Szeretnék mindenkinek örömet szerezni.  Vészesen közeledik a Karácsony és még se fa, se a karácsonynapi ebéd terve nincs a láthatáron! Túl vagyok a tizedik szeánszon, de a megszokással mintha valahol a fáradtság is halmozódna, raktározódna...

   Múlóban ez az év is, készülőben az új. A gyerekek sok örömet szereztek, baráti kapcsolataim is szívmelengetőek... Hogy mit hoz az új év? A külvilágban bizonyára sok csalódást, jobb is nem gondolni rá. Műveljük legalább kertünket, ahogy Candide javasolja, még ha nem is nagyobb egy zsebkendőnél.

   Lesz-e erőm, hogy kitekintsek a kerítésen túlra? Lesz-e elegendő alkotóerőm, fantáziám, kitartásom, hogy kicsit ambíciózusabb tervet valósítsak meg? Jó lenne... Ha hívő lennék, most imádkoznék segítségért valakihez, belé fektetve minden bizalmamat. Ennek hiányában viszont csak magamban bízhatok.

Pillanatfelvétel

   Rövid pillantást vetettem a tavaly ilyenkori időszakra: karácsonyi készülődés, pincébe zuhanás, múzeumlátogatás stb. Mi minden történt azóta is!

   Miután a lábadozás, forradozás időszakán úgy-ahogy túlestem, elkezdődött november végén, december elején a 30 szeánszra tervezett sugár-kezelés. Majd minden nap (szombat, vasár- és ünnepnap kivételével) elautózok a klinikára, ahol 10-15 percig nézegetem a felettem sétálgató óriási röntgen-fejeket, figyelem a kis "ablakban" a hajszálpontosan kijelölt pályát befutó zöld csíkot. Ne mozduljak, kéri a technikusnő, s igyekszem elfojtani a feltörő köhögési ingert. Aztán jön a megváltó "leengedheti a karját" és megszabadulok a meglehetősen kényelmetlen, hideg és kemény helyzetből. Az időpont naponta változó, reggel 8h és este 8h közötti skálán. Közöttük kis émelygő, levert periódussal, mely kb. fél óra múlva jelentkezik (így bőven haza tudok érni) és kis pihenést kíván.

   Hát kb. ez a pillanatnyi helyzet. Nagy megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy egyelőre nincs szükség kemoterápiára és így megmenekülök hajam kihullásától. Azonnal el is mentem a fodrászhoz! Ugyanis addig arra gondoltam: minek fizessek drága fodrászt, amikor úgyis megkopaszodok (még leírni is nehezemre esik!) nemsokára?... Bevallom, letaglózó perspektíva volt: hiszen azt se tudom, milyen a koponyám formája, gondoltam a béka feneke alatt...

   Orvosom szerint nagyrészt annak köszönhetem, hogy szervezetem elbírta és jól reagált az 1 éves hormon-terápiára, melyet életem végéig folytatnom kell. Persze, 70 évesen a rám váró évek száma már nem olyan beláthatatlan! 

    Talán lesz időm megírni azt a bizonyos regényt! Tartozom vele magamnak. 

Tóth Krisztina születésnapjára

"Mindig utólag
tudni biztosan, mi lett volna a jó,
mintha ismeretlen városban távolodna
az ember egyre saját lelkétől, összehajtott
térképpel, nyakában színes sállal."

   

   Tóth Krisztina 50 éves. Jó tíz éve váltottunk néhány üzenetet, amikor is egy kiadó megkért, javasoljak mai magyar költőket egy készülő nemzetközi antológia számára, eredetiben és fordításban. Az egyik javaslatom Tóth Krisztina lett. Bevallom, nem ismerem jól a műveit: egy-két novellát, néhány verset olvastam tőle  -  ez a hátránya, ha az ember nincs benne a vérkeringésben. Most, hogy a F-B-on olvastam egy összegző cikket a születésnapja alkalmából, egyik versének e néhány sora megállított.

   Miért is torpanunk meg néha egy verssor, prózarészlet vagy kép előtt? Mert összecseng pillanatnyi hangulaunkkal, esetleg válaszol ki nem mondott kérdéseinkre. A költő, író, a művész megtalálta a szavakat, a színeket és formákat, melyeket mi hiába kerestünk.

   Hányszor felvetődik bennünk a "mi lett volna, ha...", főleg az idő eljártával. Amikor is    változtatásra, javításra már vajmi kevés lehetőségünk maradt.

   Távolodunk-e egyre saját lelkünktől, létünk ismeretlen városában bolyongva, melynek térképét is elfelejtettük széthajtogatni?...

   

   

Évfordulók

   Ma 40 éves a fiam.

  Eszembe jut a berlini november végi este: barátaink összegyűltek Gilbert születésnapjára.

  A pezsgő a hűtőben maradt, mi pedig a sok megilletődött tekintettől kísérve elvonultunk kis bőröndömmel  -  mely régóta készen várakozott  -  a francia megszállási övezet katonai kórházába Nyugat-Berlinben, ahol is másnap megszületett fiunk...

  Bennem máig érintetlenül él e (nem)mindennapi csoda élménye.

Velencében, Alice 2 éves

Emlékezés

   Ez a kép 2006. márciusában készült. Az itteni színház a "Bőr" címmel egy csomó e témához kapcsolódó irodalmi műből készített jó 2 órás válogatást, köztük szerepelt Gilbert egyik kötetében megjelent novellája. Boldog volt. Én is. 4 hónapja maradt még az életből.

   Ma lenne 68 éves.

Megpróbáltatások előtti vigalom

Egy hónapja volt... Dupla születésnapot ültünk, Alice-ét és az enyémet. Az övé a 9. volt, az enyém sokkal több...

A sütemények csodafinomak voltak, alig bírtunk velük heten megbírkózni, többszöri nekifutásra.
Én 5 nap múlva vonultam be a kórházba, Alice pedig 2 hét múlva, igaz, csak 1 napra, de altatással levágták egy lábujja hegyét körmöstől... Jobban izgultam, mint magamért. 2 nap múlva, hétfőn, már mehetett iskolába, lábujján kötéssel, ahogy kellett.

Csüggedés

   Beleolvasok Esterházy Péter "Egyszerű történet vessző száz oldal - a Márk változat"-ba... 

   Ugyanaz az érzés fog el, mint amikor nekem tetsző, "rokon" festő képét nézem, vagyis inkább rajzolóét: mintha valami pezsgő ihletfélébe merülnék el, s egy sürgető inger arra biztat, hogy üljek neki azonnal, elmozdul végre az utamat eltorlaszoló gát, elég csak egy lépést tennem s minden elindulhat... Minden, ami a fejemben már régóta íródik.

"Naplementekor a legszebb az utcánk. A felbetonozott főtérről indul, maga is betonosan, ami azonban alig néhány métert tart (mint egy félbemaradt levegővétel), apró huppanással közönséges földút lesz, melybe párhuzamosan futó mélyedéseket vájtak a kocsikerekek. A közepén meg valami zöld nőtt, fű meg tyúkparéj. Gyom. Egy út vagy poros, vagy sáros. Mind a kettő jó. Jó meztélláb, két lábbal beleugrani a selymes porba, főleg, ha forró, és mintegy fölrobban a talpak mellett, finoman szállong, mint a púder, és szertehullik rajta a ferde esti fény." 

Többnyire ellenállok végül, a dilettáns csüggedésével: csodálatom egy Esterházy Péter vagy egy Egon Schiele iránt olyan óriási, hogy tehetelenül toporgok az Everest lábánál ... S az idő múlik, könyörtelenül.

Ritmus

Pierre Alechinsky

    Vissza kell térnem legalább a heti egy bejegyzéshez. Elsősorban magam miatt: ez a fegyelmezett ritmus a mindennapjaimnak ad keretet, az írás lehetővé teszi, hogy magam mögött hagyjam egy időre életem új ritmusát, kötelező és kellemetlen velejáróit és egy időre majdnem "normálisnak" érezzem magam. Mint azelőtt. Amikor még nem voltam ilyen felemás... "

   Amazon", mondta az orvosom, aki nyilván vonzóbb színben próbálta előttem feltüntetni ezzel a mitológiai utalással mindazt, ami rám várt.

  A szomszéd utca platánjai levetkőztek a hideg novemberi szélben. Látszik fekete, csupasz csontvázuk, melyet tavasztől őszig eltakarnak a nagy zöld levelek. 

   A kórházban ma a tükör elé kellett állnom az ápolónők unszolására (minden második nap bejártam kötözésre). Azt mondták, jobb, ha az ő társaságukban történik az első szembesülés. Eddig szívósan ellenálltam, de egyszer úgyis meg kell tenni ezt a lépést is az új helyzet elfogadása felé... 

   Fel kell venni a harcot a betegség ellen, mondták. Azt válaszoltam, hogy ismerve békés természetemet, az effajta nehéz próbákon sosem voltam képes frontálisan támadni. Másokért könnyebben kiálltam, mint saját magamért. Amikor a rák megtámadott  -   pár éve immár  -  elfogadtam a jelenlétét, s a harc helyett az ellenállást választottam. Választás volt-e valójában? Inkább rámerőltette magát. A ring nem az én pályám.

   Próbálom a betegséget megszelídíteni, hogy ne legyen olyan kemény és agresszív, s jószántából költözzön el. Az írás, a rajzolás, a beszélgetések mind ebben kívánnak segíteni.

   

Kispárna

Ez a szív alakú, kicsit aszimetrikus párna az enyém.
Nemrégen kaptam, kb. 2 hete, a kórházban. Azóta szorongatom hónom alatt a jobb oldalamon, szinte éjjel-nappal. Főleg éjjel.
Lehet-e írni nyilvános blogra egy mindent felforgató élményről? Különösen, amikor még fel sem dolgozta magában az ember, hiába készül rá jó ideje.
Akkor miért próbálkozom mégis?
Elsősorban talán azért, mert képtelen lennék könnyed csevegésre minden más témáról.
Másrészt pedig  -  fontos szempont  -  mert ez a blog és néhány idejáró olvasó, majdhogynem bensőséges barát, immár több nekem, mint egy blog és olvasói (akiket én is követek). S ha esetleg "zugolvasóim" is vannak (a stisztikák szerint), benne van ez is a "pakliban".
Megpróbálom kicsit egyetemesebb szintre emelni a témát, hiszen messze nem egyedi az én esetem. Távol áll tőlem a szánalomkeltés vágya (sőt!), de elriasztani sincs kedvem senkit. Nem könnyű a helyzetem, de a nehézségekkel jobb szembenézni, s most ezzel próbálkozom.
   Tudjátok ugye, kik voltak az Amazonok? A legendák szerint harcos női társadalomban éltek, levágták jobb mellüket, hogy a nyilazásban ne zavarja őket... Nos, bár bennem rém kevés a hajlam a harciasságra, a férfiakat sem tekintettem soha ellenségnek, és még lóra sem ültem életemben, mégis Amazon lett belőlem...
   Nem ecsetelem a másfél órás műtét és a lábadozás részleteit. Jobbkezes voltom szintén nem előnyös ilyen helyzetben, de remélem, a jövő héten már vezetni is tudni fogok. 
   Mi a legnehezebb? Szembenézni tükörképemmel. Hiába a sok megtévesztő protézis, saját tekintetemet nem csaphatják be. Valamit örökre elvesztettem. Azt a fiatal nőt, aki makacsul, minden épkézláb érv dacára nem akart fejemből józan beletörődéssel távozni... 

Szabó Lőrinc NYÁR

Megy le a nap a Jánoshegy fölött,
zene zendűl romok és fák között,
sebbé, parázzsá gyúl a magas ég,
csoda békíti össze száz szinét.
Csoda békít engem is: enyhül a
lélek vert daca, fojtó bánata,
az ember, aki némán zokogott,
képzeletben már mindent itt hagyott,
Tazmániát s halált emlegetett,
most meg, bámulva a tündér eget,
sóhajt, s úgy érzi, tud még hinni és
hogy dolgozni fog és szeretni kész;
s míg árnyba vesznek sebek és romok,
lassan ő is dudolni kezdi, hogy:
- Lement a nap a Jánoshegy mögött,
ébred a hold, hangosabb a tücsök,
fölcsattog a boldog fülemile. -
Szép a rózsám, hogy váljak el tőle?

Napsütéses vasárnap

   Nyugalmas vasárnap délelőtt... Reggeli után a gyerekeknél a nappaliban. Százágra süt az októberi nap az utcai terasz felől. Az unokák fent játszanak, hallatszik a hangjuk, a nevetésük. A. elment biciklizni, kerülni egyet a friss levegőn itt, távol a nagyváros szennyezett légkörétől, mely úgy borul Párizsra, mint valami áthatolhatatlan kupola: ritkán nyílik fel. D. olvasgat, P. rejtvényt fejt, F. a nap első üzeneteit bogarássza. Én pedig ennek a képnek nem tudtam ellenállni, mert olyan "vasárnapdélelőttös" volt, amikor mindenki ráér, hiszen az ebéd is elkészült már előre.

   A reggeli mögöttünk van, azt szigorúan közösen üljük körül, nem pedig szálingózva, kinek mikor jut eszébe. A franciák nagy része még a közös étkezések híve. Természetesen, amikor lehet. Hétközben sok helyen csak reggel-este találkoznak: délben mindenki ott eszik, ahol munkahelye engedi, a gyerekek pl. az iskolában. Legkorábban d.u. 5 felé végeznek. Alice-ért még el kell nenni, az iskola messze van gyalog. Lucie-nek már kulcsa van, egyedül jár haza busszal a szomszéd városkából. 

   Alice születésnapját ünnepeltük főképpen, de az enyém harmadik, vagy negyedik felvonása is zajlott családi körben, még szombaton, érkezésünk után.

    Térdem fájása is csökkent egy kicsit, pedig szombaton  -  életemben először!  -  botra támaszkodva érkeztem hozzájuk...  

Reggel, ősz elején

   Kinézek a kertbe. 

   A reggel első pillanatai ezek. Belépés a valóságba. Lehorgonyoz a hajó, véget vet a hánykolódásnak a nemlét határán, ahová az álom sodor bennünket.

   Felteszem a vizet az első kávénak. Kint süt még az egyre halványuló októberi nap, az élet ígérete. Amíg langyos melegét érezzük, amíg szemünk gyönyörködik az általa életre keltett színekben, a fény-árnyék örökké változó formáiban, élünk. 

   Nekem majdnem ő az egyedüli bizonyosság. A majdnem egyedüli.

   

Egy szép, jól megtöltött hét dióhéjban

   Micsoda hét volt! Itt ülök befáslizott térddel és megpróbálom összegezni ezt a kellemesnél kellemesebb eseményekkel zsúfolt hetet, mely egyszerre volt lélekemelő és térdrekényszeritően kimerítő...

   Betöltöttem a 70 évet... Leírni is hihetetlen, mert legbelül valahogy sohasem hittem, hogy elérek idáig. Elhatároztam, hogy két csoportban hívok meg néhány közelebbi barátot. Két csoportban, mert egészen más elfoglaltságok kötnek hozzájuk. 

    Nehéz volt a meghívottak számából lefaragni, de a következő hetek programja nem lesz könnyű és kímélnem kell magam egy kicsit. Kedd d.u. 3-ra uzsonnára invitáltam 8 barátnőmet. Azért d.u., mert néhányan nem szívesen mozdulnak ki este. Előző nap bevásároltam és elkezdtem az előkészületeket is: megsütöttem a torta-alapot, másnap kétfajta madeleine-t, de ezúttal sósan; csináltam gyümölcs-salátát és vettem hozzá macaron-t is. Finom édes elzászi fehér bort ittunk hozzá. A torta az a bizonyos "omelette norvégienne", amit egyszer már leírtam, azt hiszem: likőrös vízzel enyhén előre be kell itatni az alapot, arra jó vastag fagylalt-réteget teríteni, majd forró vízen kis cukorral keményre felvert 5-6 tojásfehérjét a fagylaltra kenni, anélkül, hogy összetörnénk a habot, megszórjuk cukorral (enyhén) és pár másodpercre grill alá helyezzük. Kivesszük gyorsan és pálinkával meglocsoljuk, majd meggyújtjuk. Úgy kell bevinni, hogy előtte valaki leoltsa a villanyt! Hozzá pezsgőt bontottam. Sok szép ajandékot is kaptam mellé...

csütörtök este, az asztal fele...

     Másnap, alighogy elpakoltam az edényeket, újra bevásárolni indultam. Ezúttal csütörtök estére hívtam 5 személyt vacsorára. A menű menet közben alakult ki, de bevallom, a könnyebbséget választottam, mert kezdett az energiatartalékom vészesen fogyni... Új cukrászdát fedeztem fel (kedvencem bezárt!) és vettem egy csodás csokoladétortát, amellyel amúgy sem versenyezhettem volna! Habkönnyű volt, s ráadásul málnaszemek rejtőzködtek benne! Máig is nyelek egy nagyot, ha rágondolok...

   Előételnek kigondoltam egy nagyon finom gyömbéres-kurkumás-mézes-tejfölös sárgarépakrém levest a borjúpaparikás előtt. Feltettem a kuktába és gondoltam, arra a negyedórára bekukkantok a Facebook-ra... Félóra múlva enyhe égett illat rezzentett fel. Mindent ki kellett dobni, s azonnal elfutottam elsántikáltam a sarki henteshez, hogy mentsen meg. A paprikás viszont finom lett, egy morzsa sem maradt. Jól elbeszélgettünk, elszállt a fáradtságom, a vendégek éjjel 2 óra felé mentek el...

    Pénteken várt a sok pohár, tányér, stb. A térdem éjjel sem hagyott aludni. Szombat estére vártam a gyerekeket vacsorára, meg is jöttek. Közben egy futár csengetett be egy óriási dobozzal: jó nagy képernyős TV volt benne! A fiam már nem bírta nézni, hogy egyre közelebb húzom a fotelem a TV-hez (pedig 85 cm-es), s még így is nehezen olvasom a feliratokat! Pedig nem is a TV volt a hibás...

    

Évforduló harmónia-mentőövvel...

   Ideje lenne írni a magyar nyelvű blogomra is, miután a napokban írtam a franciára (többnyire el kell telnie pár napnak, míg "átöltözöm" a magyar bőrömbe, hogy írhassak...). Az írás vágya   persze megvan, az ihlet után keresgélek, de minden téma olyan felszínesnek, érdektelennek tűnik, hogy nyilvánosság elé bocsájtásukat túltengő önbizalom gyanúja miatt elvetem...

   Közben sejtem én, hol van az eb elhantolva... Az igazság az, hogy az egyetlen téma, mely jó ideje nyíltan vagy alattomosan, mintegy a háttérből gyakorolja nyomasztó hatását mindennapjaimra, olyannyira, hogy még közelgő "kerek" születésnapomat is kiszorítja, hát éppenséggel nem a blogomba való... Akkor meg minek kapirgáljam hamis oldottsággal, kedélyességgel azt a bizonyos semmitmondó felszínt? 

   

Pont erről szólt francia blogom bejegyzése is. Hogy mire való a nyilvánosságnak szánt harmonikus légkör, mely nem mindig fedi a valóságot. Ugyanakkor nem mondható az őszinteség hiányának sem, hiszen egyféle valóság mégis. Szükség van tudatos, sőt szándékos ápolására, mert amíg élünk, nélkülözhetetlen (legalábbis számomra) egy bizonyos tartás, afféle "hátgerinc", mely nélkül összeomlana az életünk... Elsősorban saját magamnak szól tehát. Másrészt megletősen irtózom attól is, hogy kifacsarjam másokból az együttérzést, méginkább a szánalmat!

  Természetesen nem állítom, hogy mindenkinek ezt a filozófiát kell követnie! Sőt. Egyéni hajlam, szükséglet kérdése, és én messzemenően híve vagyok az egyén szabadságának, míg le nem tapossa a szomszédos virágágyást... Nekem kell elsősorban a harmónia, a kellemes légkör, az alattomosan ráleselkedő veszélyekkel együtt, mert miből merítsem az erőt az ellenállásra, ha nem a harmóniából?...

Függönyös hét

  
     Ismét vége egy hétnek.

   Menyem apja, Daniel hétfőtől csütörtökig minden délelőtt eljött, hogy a karnisok kicserélésének a végére járjon.

   Első hallásra nem tűnik bonyolultnak a művelet. Pedig az lett belőle.
   Még májusban elhatároztam, hogy kicserélem a két, egyenként 3m hosszú függönyt, mert a többszöri mosás ellenére is elszürkültek a több, mint tíz évi használat alatt. Helyette pedig egyúttal hófehér átátszó könnyű lenvászonból csináltatok. Amikor a boltból eljöttek méretet venni, kiderült, hogy a hosszú rudat tartó kampók kilazultak és leeséssel fenyegetnek. A fenyegetésből pedig nagy lyuk lett, az öklöm belefért.
   Az egy hetes várakozás alatt volt időm kimosni és kivasalni mind a négy, szintén 3m hosszú  sötétítő függönyt, melyek a rolók mellett különben inkább dísznek, mint sötétítőnek rendeltettek. 

   Az öreg ház falát meg kellett erősíteni, mielőtt új tartókat szereltünk volna fel. Mivel a járókelők közvetlenül az ablakok alatt közlekednek, egy hétig függöny nélkül, leengedett rolók mellett lézengtem, ha nem akartam kirakatban találni magamat!

   Daniel nagy barkácsoló, nem akarta, hogy pénzt adjak ki a műveletre. Lassan, nagyon megfontoltan, előrelátóan dolgozik. Felhozta a pincéből a hosszú létrát, ami nem könnyű művelet már maga sem, mert a pincelejáró alacsony és a fordulót nehéz vele bevenni... Utána nagyon sokszor megtette le és fel a létra hosszát, hogy elérje a 3m20 belmagasságot (amit azelőtt magam is sokszor elvégeztem) a különböző szerszámokkal, fúróval, miegyébbel. Fáradhatatlanul. S mindezt csupán családi szolidaritásból, szimpátiából, szolgálatkészségből. 

   
   
   Hát ilyenek is ezek a franciák... 
   Ahogyan a magyarok is.

Jelen...

   "Nem sok hasznunk van belőle, ha sorsunkon töprengünk.  Az igazi filozófia talán egyszerűen abban áll, hogy oly nyugodt derűvel ballagjunk át az életen, mint a vágóhídra vezető ösvényen legelésző állat..."  azaz eredetiben: "On ne gagne pas beaucoup à trop réfléchir sur sa destinée. La vraie philosophie consiste peut-être à traverser la vie avec la sérénité tranquille de l'animal broutant l'herbe du sentier qui le mène à l'abattoir."  

(Gustave Le Bon, 1841-1931, orvos, antropológus  Ford. tőlem)

   Van benne valami... ha nem is osztom teljesen Gustave véleményét. Ahelyett, hogy gondolkodnánk az életünkön, jobban tesszük, ha éljük azt. Teljességgel. A pillanatot, a jelent. Minden valamirevaló guru ezt tanácsolja: ne merüljünk el a múltbeli hiányosságaink, mulasztásaink feletti sajnálkozásba, ne töltsük drága időnket jövendő fellegváraink építgetésével sem. Az előbbin változtatni úgysem tudunk, az utóbbi pedig bizonytalan.

   A célok? Kellenek mégis. Hogy megkapaszkodjunk bennük, hogy üzemanyagként szolgáljanak itt-ott kimerülőben levő motorunkba. Hogy reggelente derűsebben dobjon ki az ágy, mert vár ránk valami lelkesítő tennivaló. Amiről még badar naívsággal azt is elképzeljük, hogy nemcsak számunkra lesz valami értelme, haszna, hanem esetleg másnak is jut belőle egy-két csepp öröm.

   

Radnóti Miklós (1909-1944) Alkonyi elégia

   Van úgy, hogy az írás vágya nem leli a kivezető utat, csak belülről feszít... Ilyenkor nem találja az ember a helyét: sehol sem jó, semmilyen elfoglaltság nem ízlik, ez se jó, az se jó, ezt is kéne tenni, azt is, de nem csábít semmi sem... Csak ténfereg, "mint a hazajáró lélök" , ahogyan nagyanyám fogalmazná meg.

 Ilyenkor lapozom fel Radnótit, hogy formába öntse, ami benn megrekedt.

ALKONYI ELÉGIA Ó, alkonyoknak könnyű vétkei: semmittevés és pillanatnyi csönd; az álmos hegyek fejére lassan az este ringató folyókat önt. A nap zaja elúszik messzire, lépek s mintha suttogásban járnék, fut macskatalpain a tompa fény, halvány árnyat szűl a vastag árnyék. Régi halottaimnak húsa fű, fű és virág s mindenhol meglelem; vékony illatukkal álldogálok, s oly megszokott immár a félelem. Fodrozó füst az ákácok sora, a hallgató sötét rájukhajolt, előgurul és tétován megáll föltartott ujjamon a lomha hold. Esti béke, téged köszöntelek, az úton nehéz napom pora száll; lassú szívemben ilyenkor lágyan szenderg a folyton készülő halál. 1936

Shiva

   Hátam mögött diszkréten zúg a poszívó, én meg itt pötyögök a blogomon!... Hát nem szép az élet? 

   Ma van a takarítónőm első munkanapja. Takarítónő... Bevallom, nemigen volt benne részem, egyrészt anyagi okokból, de azért is, mert "csak nem szolgáltatom ki magam", amikor én is el tudom végezni! 

   Mostanában fordult a helyzet. Egészségi állapotom nem valami fényes, sőt előreláthatólag egyre fénytelenebb lesz, s az idő is eljár felettem. Úgy tűnik, ez lesz a hetvenedik forduló ajándéka. Fiam vette a kezébe a dolgokat, s a Nyilas legendás gyorsaságával hipp-hopp, 5 perc alatt elintézte őket. Nem volt időm a szokásos "mérleges ingadozásra", már meg is volt az első időpont.

   A ház lakott területe 155 négyzetméter, három szinten. A plafon kb. 3m20 magasan van, képzelhető az ablakpucolás egyre nagyobb rugalmassagot követelő sportja! Hozzá kell tennem, hogy az utca mindkét irányban igen forgalmas, s az autók az ablaktól kb. 4 méternyire száguldoznak jobbra-balra megállás nélkül, nem törődve a felvert, majd lerakódott porral!...

   Egy szó mint száz, muszáj volt segítséget keresnem. Egyelőre heti 2 órában, aztán majd meglátjuk, hogy alakul a szükség. Természetesen, marad rám is ez-az, de nem akarok teljesen másra támaszkodni egyelőre. Az ember nem szereti tehetlennek érezni magát, amíg nem muszáj.

Lesz-e még nyár a vénasszonyokra?

   Sokan panaszkodtak a nyáron a forróság miatt. Velem is előfordult a nagy magyar kánikulában. 46°-ot már tényleg nem bírok elviselni... Itt, északon még a 30° is átlagon felüli, de én zokszó nélkül tűröm, sőt kéjesen kinyújtózom benne, remélve, hogy sokáig eltart majd! Milyen kellemes is kiteregetni a frissen mosott ruhákat a kertben, majd alig egy óra múlva illatosan összeszedni! 

   Az imént, remélve, hogy két zápor között megszikkadnak, kiterítettem néhány blúzt, fehérneműt, amit 10' múlva már futva kellett az eső elől menteni... Igy megy szeptember eleje óta. A hőmérséklet napközben 16-18° max. Éjjel pedig még kevesebb. Lesz-e szép vénasszonyok nyara, hogy megvígasztaljon az évek könyörtelen és egyre gyorsabb múlásáért? Az idén jeles kerek évforduló következne. Menyem szülei és én magam is ugyanazon évben születtünk, gyerekeink pedig a fontos 40-et lépik át. Meg kellene ünnepelni együtt ezeket a szimbólikus dátumokat, tervek születnek az év végére... 

   Vajon milyen lesz a jövő zenéje?.?

Puskapor

   Elhatároztam, hogy kinyomtatom blogjaim figyelemre (legalábbis az enyémre...) méltóbb bejegyzéseit, mert attól tartok, hogy valami váratlan esemény folytán egyszercsak ez a 8-9 éves múlt nyomtalanul eltűnik... 

   A francia nyelvűvel kezdtem. A válogatással. A javítgatással. Óriási munka. 

   Először is egy fájlba bemásoltam a kiválasztott szövegeket (emlékezések, családtörténet, mikro-fikciók, elmélkedések, hangulatok, fordítások stb.), mindegyiket eredeti formájában, kisebb nyelvi javításokat eszközölve csupán, azt is csak nagynéha, hogy láthassam esetleges "fejlődésemet" is. Miután így is majdnem elérte a 400 oldalt, még egy irgalmatlan válogatást végeztem rajta, a betűk méretét lecsökkentve a kisilabizálhatóság határáig. Egyet hagytam meg változatlanul: a bejegyzések címét és dátumat. Igy is kb. 240 oldal vár kinyomtatásra (Garamond 11-el).

   Naponta igyekszem 2-3 órát bíbelődni vele. Eddig 36 oldalt nyomtattam ki (a gyerekek elutazása után kezdtem, azóta van rá jobban időm).

   A papír-dokumentum is eltűnhet, elveszhet, eléghet, elázhat, kidobódhat. Mégis valahogy megnyugtat a létezése, sokkal inkább, mint a megfoghatatlan, virtuális numerizált változat. Talán nemzedéki kérdés. A két kultúra határán éltem le életem nagy részét: legyen meg hát mindkét változat!

   Természetesen felmerült bennem : na és, ha elvesz, kámforra válik? Szegényebb lesz-e tőle az emberi kultúra? Veszteségnek könyvelhetem-e el szerény kis teljesítményem köddé válását a sok-sok milliárd eltűnt ember mércéjével mérve, főleg, ha az említett teljesítmény elsősorban mindennapjaim örömteljessé tételét szolgálta.

   Célom más volt. Elsősorban magamat akartam megmérni, így egyben. Valóban változtam, majdnem észrevétlenül. Az első bejegyzések majdhogynem naív lelkesedése elmúlt, visszafogottabb, józanabb  -  kiábrándultabb?  -  lettem. 

   Végérvényesen nem én találtam fel a puskaport.

Kisvárosi vasárnapok...

   

   Francia nyelvű blogomon éppen most csevegtem erről a témáról. A felhangját Aznavour egyik dala határozta meg, melyet tegnap hallgattam többféle előadásban. A címe: "Je hais les dimanches..." vagyis: "Gyűlölöm a vasárnapokat". Hozzátehetném még: a szombatokat is, amikor az ember úgy érzi, hogy megáll az élet nyüzsgése körülötte. Természetesen a magányosokról beszélek, de a blogvilágban úgyis talán belőlük van a legtöbb...

   Erről jutott eszembe, hogy leírjam egy francia kisváros (kb. 45 000 lakos) vasárnapját, így, a még napsütéses szeptember elején  -  később szomorúbb lesz... 

    Pár lépés innen a Szt-Mihály nevét viselő templom, furcsa hagymakupoláival. A kertemből rálátok, a harangja fülembe kong. Vasárnap reggel a hívők misére gyülekeznek, ünneplőbe öltöztetve lelküket is a tömjén, az orgona és a liturgia közös ritmusára. Nem messze a pék, ahol csak a vasárnapi mise után találkozni ünneplőbe öltözött férfiakkal: hét közben láthatatlanok...

   Franciaországban majdnem minden templommal szemben van egy kávézó, ott jönnek össze a hitetlenek apéritifre, megveszik a napi újságot, cigarettát, esetleg a lóverseny-sorsjegyet, hátha nyer... 

   Közelben a virágárus is, vasárnapi forgalmát főleg a családi ebédek teszik ki. A fiatalokat többnyire a papa-mama, após-anyós várja ebédre. A nagy asztal kihúzva, még a hűvössel megterítve: előkerül a frissen vasalt abrosz és az ünnepi alkalmakra tartogatott szerviz, a kristálypoharak és az ezüst evőeszközök... A papa leballlag a pincébe, hogy felhozzon néhány féltve őrzött palackot, s közben a terasz hűvösében előkészíti az aperitif kellékeit: mindenféle sós rágcsálnivalót, amihez később jön a még hidegen várakozó porto, whisky, ánizsos likőr, esetleg a pezsgő... A mama a konyhában ügyködik, évek óta jól beidegződött ritmusban, minden készen lesz idejében. 

    Később az ebéd romjainak helyén kártyapartik rögtönződnek, míg a gyerekek a kertben futkároznak, esetleg a TV előtt "ejtőznek"...

   A magányosok pedig várják, hogy újra kezdődjön végre a mozgalmas hét...

Lényeg a kommunikáció

   Újra csend borult a házra... Azazhogy majdnem.

   A gyerekek elmentek vasárnap délben, hazavitték az unokákat. 

   Július 23-a óta voltunk együtt. Megszoktam, hogy egyetlen percem sem maradéktalanul az enyém, hogy bármikor kérdés intéződhet hozzám, szükség lehet rám. Viszont már este tíz felé lefeküdhettem olvasni, ami pihenés tekintetében rekord, hiszen  amikor egyedül vagyok, éjjel 2-3 óránál hamarabb nem kerülök ágyba... Jó lenne még tartani egy ideig ezt az egészséges ritmust!

   Hogy mi volt a legjobb ebben a békés együttélésben? Az EGYÜTT. A kommunikáció. A beszélgetések. A megosztott mosolyok, simogatások, a néha elhomályosuló tekintetek, melyek kiegészítették a szavakat, hogy többet mondjanak maguknál.

   Azért még folytatódik egy kicsit a kommunikációs lendület, ha a csillagok is úgy akarják.

a kérdéses rajz

   

   Vasárnap délben összejöttünk vagy 25-en egyik ismerősünknél, akinek nagy háza, kertje befogadott mindenkit. Az enni-innivalót összeadtuk, a napsugár is bőséges volt.

   Ma eljött Lille-ből egy másik régi barátnőm a férjével, hogy elvigyék egyik képemet, melybe a férj beleszeretett... (az ábra mellékelve). Megvendégeltem őket egy kis ebéddel és főleg, jól elbeszélgettünk!

   Még el sem mosogattam, 2 hónapja nem látott barátnőm hívott fel egy jó órás csevegésre. Miután letettem a kagylót, szomszédasszonyomnak vittem át egy kis paprikáscsirke-kóstolót, s nem mehettem el egy csésze kávé és jó félórás beszélgetés nélkül. 80 éves lesz hamarosan.

   Aztán már csak a mosogatás volt hátra...

   S ez még csak a hét eleje! Egyszóval, nincs időm unatkozni.

    

Egy ígéretes olvasó

Valahányszor boltba megyünk, mindig ki kell egészítenünk Alice könytárát. Szeret olvasni, mióta csak megtanulta az iskolában. Október végén lesz 9 éves. Most éppen a "rózsaszín sorozatnál" tart, amelynek a szókincse is kezd elég bonyolulttá válni: olyankor magyarázatot kér a kérdéses szóra, kifejezésre. Bevallom, egynémely nála 20 évvel öregebb sem boldogulna velük, sőt! Szerencsére nagyanyja nincs bajban ilyenkor sem.

Hogy milyen könyveket vettem még Magyaországon? Sajnos, sok ígéretes címről, szerzőről  kellett lemondanom.
A már említett Törőcsiken kívül megvettem Temesi Ferenc "Por" c. könyvének idei, javított kiadását. Tavaly kerestem több helyen is, de nem lehetett ráakadni.
Esterházy Péter "Egyszerű történet vessző száz oldal  -  a Márk-változat" kellett, mert most jelent meg franciául is és esetleg összehasonlításra vetemedek egyszer  -  ha időm engedi!...
Darvasi Lászlóról sokat hallottam a Neten, kíváncsi lettem rá. Megvettem "Isten. Haza. Csal." c. novelláskötetét és a Szív Ernő néven publikált "Az irodalom ellenségei"-t is.
Turi Tímea: "Anna visszafordul" c. kötete következett, hiszen Aliz jóvoltából már sokat tudok róla, részleteket is olvastam a köteteiből. Hangja, tömény gondolatisága nem enged, vissza kell térni hozzá rendszeresen.
Eklektikus ízlésem bizonyítékául megvettem Moldova: "Kádár János" c. 2 kötetes életrajzát. Azért is, mert Moldova írta, aki egyszerre volt szabad és elkötelezett...
Unokaöcsém biztatására következett Nógrádi György: "Szerencsénk volt, túléltük..." c. kötete, egy magyar megfigyelő szemével látott 20. sz. második fele...
Ugyancsak tőlük kaptam Müller P. "Örömkönyv"-ét, melyet meghatóan e szavakkal nyújtott át: "Mivel mostanában különösen szükséged van rá..."

Kis olvasmány-előzetes

    Kedvenc vertelandreáim gyűjteménye még egy intim darabbal gazdagodott: "Idős zsidó házaspár".

   Már éppen lemondtam róla, hogy valaha is találkozom velük, mert a szegedi bolt, ahol évente kiegészítettem a meglévő darabokat, bezárt... Nem járhattam be utánuk az országot, Budapestre sem mentem nagyon sűrűn. Az idei nyáron eljutottam egyszer, s a sétáló utcán váratlanul egy butik kirakatában ismerősként rám mosolyogtak! Egyre magasabb áruk ellenére nem tétovázhattam! Legközelebb egyenesen Gödre kellene elmennem, hogy megnézzem Vertel Andrea csodakertjét...

   A zsákmányszerzés másik területét a könyvesboltok képezték, Szegeden és Vásárhelyen (ez utóbbi kitűnően ellátott kis könyvesbolt, kellemes eladókkal!). A repülős utazás miatt csillapítanom kellett az étvágyamat, nomeg nemcsak magyar nyelvű könyvek várnak rám. Sőt, nem is csak az olvasás!

   Elsőnek Törőcsik Mari Bérczes Lászlóval írt beszélgetőkönyvét vettem meg. Maga a műfaj is vonzott, a tavalyi Réz Pált nagyon élveztem. Természetesen elsősorban a beszélgető egyéniségétől és mesélnivalójátol függ érdekessége. E szempontból Törőcsik Mari ideális beszélgetőpartner. Rengeteg érdekes dolgot elmesél színésszé válásáról, a korszakról, a színészi alakítás rejtelmeiről. Túl a 80-on és egy kilinikai halálon (ez utóbbira nagyon sűrűn visszatér, látszik, hogy megdöbbentő eseményként élte át  -  de meg lehet érteni! milyen furcsa kifejezés is: "átélte a halálát"...), amikor elérkezett az összegzés ideje, s amikor már minden csak ajándék-ráadás.
   Néhány részletet kijelöltem magamnak, mert a szavak, látszólagos mindennapi egyszerűségük ellenére nekem sokat mondtak, különösen ott, a régi házban, szüntelenül szembesülve a múlt emlékeivel. Ime az egyik:

" Azok, akik közt felnőttem, nincsenek, de általuk lettem az, aki vagyok. Ezért ők élnek, mert bennem élnek. Nem gondolok én mindig rájuk, nem "ápolom emléküket". Ha akarom, ha nem, cipelem őket a halálomig. Mert ők én vagyok."

Nyár van, nyár...

A nagy polisztirén betűk jótékonyan eltakarnak. 

VÁSÁRHELY... 

Mellettem Lucie. Majdnem akkora, mint én.

Az utcán az árnyékot keressük, esetleg a klimatizált boltokat: 40° felett van a mozdulatlanul ránk nehezedő forróság.

Végül néhány hársfa alatt találunk jótékony menedéket és változatos, kiváló minőségű fagylaltokat, néhány liter limonádéval...

Akkor már jó tíz könyvvel lettem gazdagabb a kitűnően ellátott könyvesboltban.

Tegnap értem vissza Párizsból, autóval, szemerkélő esőben, 20°-ban.

Vasárnap jöttünk meg Magyarországról, 12 napos rövid vakáció után. Mikor Ferihegyre értünk, kitört a vihar. Gépünk másfél órás késéssel szállt le: nem kapott a vihar miatt engedélyt. Igy Párizsba is jó 2 órás késéssel indultunk. Mire az Orly-i reptérre értünk volna, az már bezárt: elmúlt 23 óra... A Párizs másik végén fekvő Roissy-ba terelték a gépet, ahol szintén minimális személyzet volt jelen = hosszú sorbanállás az útlevélvizsgálatnál. Szerencsére bőröndjeink az elsők között megjelentek, így félórás taxizás után éjjel 1 óra felé az ágyba zuhanhattunk...

Csak azért írtam le ilyen részletesen a visszautat, hogy érthetőbb legyen, miért vártam 1 napot a gyerekeknél a hazajövetellel: hétfőn alig álltam a lábamon: minden fáradtság sokszorosan kijött rajtam. Tegnap pedig, alighogy hazaértem, fel kellett még töltenem a hűtőt is, egy órányi kis pihenő után.

A nagy forróság ellenére természetesen csak szép emlékeim maradtak! A család melege 40°-on felüli! Nagyon jólesett. Egy volt osztálytársamhoz is sikerült beugrani pár órára, míg a gyerekek az uszodában hűsöltek. Budapestre, Szegedre, Vásárhelyre is elmentem egyszer, a gyerekek többször is. Végül pedig az utazás előestéjén búcsúvacsorára invitáltam az egész családot (9-en jöttünk össze) egy jó kis vendéglőbe. A jövő olyan szeszélyes délibáb...

Most pedig vár a sok olvasnivaló, a könyvek, a blogok. Örömmel fedeztem fel, hogy Éva újra megjelent...

Jövő hétfőn pedig jönnek az unokák 10 napra, kellemes folytatásként.

Pár hét szünet következik

Rodin: "Tél"

   Beállok ezennel én is azok hosszú sorába, akik elköszönnek pár hétre, hogy más égtájra vándoroljanak a nyári vakáció ürügye alatt. Bevallom, olyan kimerült állapotban leledzem, hogy legszívesebben 2 hétre magamra zárnám az ajtót, hogy kényszerpihenőt tarthassak... Semmi sem csábít kevésbé, minthogy autóba üljek holnap reggel és elmenjek 230 km-rel délebbre, onnan repülővel pedig még messzebb. Ha jobb állapotban lennék, most kellemes izgalommal várnám az utazást, a viszontlátást a rokonokkal, a régi házzal... Most azonban arra lenne a legnagyobb szükségem, hogy elfelejtsek minden előttem álló bokros teendőt, és megpróbáljam talpra állítani magam úgy-ahogy.

   Kimerítő hetek állnak mögöttem, nem is megyek bele a részletekbe. Még az eső is nekiállt, hogy a megmaradt pár csepp energiát is kiszívja belőlem!... Nem baj, majdcsak feltöltődik valahogy. A kertnek pedig kell az öntözés.

   Az előbb még egy baráti uzsonnán is voltam, pedig alig bírtam elindulni, de nem akartam lemondani kedves barátnőm meghívását. Hatan jöttünk össze, elvált vagy özvegy nők. A legidősebb 78 éves lesz aug. 2-án. Harmadik éve lesz, hogy férje meghalt. Eleinte nehezen viselte a rászakadt egyedüllétet, de pár hónap óta kivirult! Gondoltuk, megtalálta újra a helyét az élők között. Kiderült, hogy az első szerelme talált rá, jó 60 év után, aki közben szintén megözvegyült. 

   Szinte védekezett, jóváhagyásunkat kereste. Megnyugtattuk: mindannyian nagyon örülünk neki, hogy a sors ilyen szép ajándékkal lepte meg mindkettőjüket öreg napjaikra! Eszembe jutott azonnal a kedves Stali/Kati, milyen boldoggá tette az egymásra találás és mennyire igyekezett engem is meggyőzni, hogy ne csukjam be a kaput a sors előtt...

A jóból is megárt a sok?...

   Micsoda mozgalmas hét megint! Nem is tudom, mit érezzek inkább: örömöt, vagy melankóliát?... Az utóbbi talán a szürke égboltnak is tulajdonítható. Sosem elégedett az ember... Főleg, ha magányos. Időnként kizökkentik a megszokott lassú és szótalan mindennapjaiból, aztán meg arra kényszerül, hogy idomuljon újra a csendhez... Csak úgy hipp-hopp, egyik napról a másikra.

   Hétfőn este baráti vacsorára hívott egy házaspár. Emlékszem, már akkor este lógott az eső lába a kerti apéritif alatt. Öten voltunk, éjfélig tartott a nagy csevegés.

   Kedden már d.u. 2-kor felkerekedtem egy itt élő belga barátnőmmel, hogy elmenjünk a közeli (25 km) Mons nevű városkába, ahol is egy könyvet akartam beszerezni. A szerző jó barátom, a könyve májusban jelent meg, és egyelőre csak Belgiumban kapható. Általában az autápályán 20 perc alatt ott van az ember, de ez a kedd másként alakult: egy kigyulladt teherautó miatt annyira eldugult, lelassult mindhárom sáv, hogy majdnem d.u. 5 óra volt, mire odaértünk. Szerencsére hamarosan egy kis könyvesboltra akadtunk. Majdnem elmentünk előtte, anélkül, hogy észrevettük volna. Amolyan Ali baba kincstárára nyitottunk ajtót. Nemcsak a menyezetig érő polcok roskadoztak a könyvek alatt, hanem az asztalok tetején, sőt, a földön is magas, törékeny könyvoszlopok álltak, alig találtuk meg a keskeny ösvényt a boltosig... Kicsit kétkedve említettem a könyv címét és szerzőjét, de emberünk a legkisebb tétovázás nélkül odalépett az egyik méteres oszlophoz és a közepéből kihúzta a keresett könyvet! (S mégcsak össze sem omlott...)  Megkérdeztem, olvasta-e, ismeri-e valamennyi portékáját? Igen, felelte egyszerűen. Sőt, szerzőnk is személyes jó barátja. Ezen már nem is csodálkoztam.

   A szerda este nagyobb erőfeszítést kívánt tőlem. Hajdani társaságunk hivatalos feloszlatását terveztem, összehívtam az errefelé lakó (50 km-en belül), még elérhető hét tagját, hogy a rendkívüli társulati ülés jegyzőkönyvét aláírhassák, dönthessünk a számlánkon levő pénzről, az iratok sorsáról, valamint a megmaradt folyóiratokról. A hivatalos rész elég gyorsan lezajlott, utána megvendégeltem őket, mint ahogy 1999 óta megszoktuk... Ketten hoztak süteményeket, egyik pezsgőt is, egy másik a feleségét két kislányukkal (egyik 4 éves a másik 3 hónapos)... A régi családias hangulatban telt az idő, az utolsó három vendég éjjel 2 óra felé ment el...

   A csütörtököt pihenésre szántam, de egyik ismerősöm ragaszkodott hozzá, hogy vele ebédeljek: az a gyanúm, hogy a mélabútól féltett... Azzal a feltétellel bocsátott el délután 4 felé, hogy másnap este együtt vacsorázom a megszokott baráti körével... Igy aztán a péntek estét megint házon kívül kellett töltenem, 8 másik vidám nyugdíjas társaságában... 

   Szombat-vasárnap beborít a csend. Ma még egy szót se szóltam...

Elkezdem a meditációt...

...voltam (22)...

   Visszajött a nyár, pár napos lehűlés után, mely egyáltalán nem volt elviselhetetlen, sőt, kifejezetten jólesett a szokatlanul hosszú kánikula után. A napsütés pedig felkorbácsolja az életenergiákat, melyeket néha az esendő test fizikai állapota nehezen tud követni...

   Valahogy nem igazságos ez! Fejünkben, szívünkben 20 éves vágyak feszítik a kereteket, de a felgyorsuló szívdobogás beleszúr a bal oldalunkba, mintegy rendreutasítva a balga 60-70 évest: ébredj a valóságra, a te időd lejárt!... Esetleg, kis jóindulattal: lejáróban van... 

   Ne is vígasztaljatok, nem fog rajtam. Még csak irigy sem vagyok a fiatalságuk friss szépségében pompázó lányokra, fiúkra. Mind szép; csupa feszes, ránctalan bőr, napsütötte test, amelyen sokszor még felesleges zsírpárnák sincsenek! S milyen fürgén tudnak ültükből, fektükből felpattanni!... Lehetséges, hogy én is meg tudtam tenni anno?...

...vagyok (69)...

   Testünk fokozatos leépülése az idő ajándéka: aki korán meghalt, nem öregszik meg. Fékezi vágyainkat, mintegy takaréklángra állítja őket; többnyire magunk körül keressük, megvalósítható, elérhető szinten, akár a polcon a befőttet: nem merünk már létrára mászni...

   Kár, hogy a test bölcsessége, mely a távozás gondolatát igyekszik előkészíteni, hogy lassanként lemondjunk mindenről és minél kevesebb lázadással fogadjuk az elkerülhetetlent, nehezen talál otthonra fejünkben. Ha kisüt a nap, feltámad a tennivágyás, ezer kísértés és újdonság utáni vágy, amitől még olyan élőnek és fiatalnak érezhetjük magunkat! Csakhogy nem bírjuk szusszal, azaz pihegéssel...

   Ezért fogom elkezdeni a meditációt. Meg kell találnom a tibeti lámákhoz méltó megbékélést...

Kis kiruccanás - nyári előzetes

a Vivenel-ből

   A múlt szerdán egynapos kiránduláson vettem részt a Múzeumbarátok körének szervezésében, busszal, az innen kb. 150 km-re levő Compiègne és Chantilly városokba. A cél az "Heures italiennes" ("Itáliai órák") cím alatt megrendezett kiállítási sorozat néhány eseményének megtekintése volt. A sorozat egész éven át fut, az északi régió (Picardie) több városa is részt vesz benne, gazdag múzeumi anyagával.

   Most jártam először mindkét városban. Az első megálló Compiègne-ben volt, megnéztük Antoine Vivenel 19. sz-i híres műgyűjtő többszáz rajzból álló anyagának tört részét, melyek legrégebbi darabjai a 15. sz-ból származnak. Vivenel egyszerű kőműves dinasztia utódaként kezdte, de tudásszomja, tehetsége egyre feljebb vitte pályáját és Párizs egyik leghíresebb 19. sz-i építészeként fejezte be. Közben (ókori görög vázáktól, szobroktól kezdve középkori, reneszánsz és későbbi festményeken keresztül) óriási műgyűjteményt halmozott fel, melyet szülővárosára, Compiègne-re hagyott. Ebből néztük meg az olasz mesterek rajzaiból a válogatást.

Chantilly  -  a kstély

   Eztán jött a "hab a tortán" (a francia úgy mondja: "a cseresznye a tortán"  -  "la cerise sur le gâteau"), Chantilly. (Akaratlan volt részemről a szójáték, pedig a tejszínhab neve franciául: "crème Chantilly!"...) Már régóta szerettem volna megnézni a híres kastélyt, főleg utolsó hercegi lakójának csodálatos gyűjteményét. Az utolsó francia király, Louis-Philippe ötödik fiaként született Henri d'Orléans, duc d'Aumale egyetlen célja a forradalom alatt lerombolt kastély újjáépítése, szépítése volt, melyben elhelyezhette híres gyűjteményét. A "régi" (az impresszionistákat megelőző) festmény-gyűjteménye a Louvre után a második helyet foglalja el Franciaországban.

   Kalauzunk az olasz gyűjteményt kommentálta, de utána bejárhattuk a többi termet is.

  

Három Rafaello, Lippi, Dürer, Michelangelo, Delacroix, Watteau, Poussin stb... néztek ránk a falakról...

   Mit mondjak? Este fél 9 felé értünk haza. Alig álltam a lábamon, de az élmény egy ideig táplálni fog, az biztos!

   A képek a telefonommal készültek, igencsak közepes minőségben. 

Rákattintva megnagyíthatók...