Az ember néha nyomott hangulat alatt roskadozik... Nem is tudja szinte az okát, csak úgy érzi a súlyt, mely alig hagyja lélegzeni is. Ilyenkor kell kinyitni egy verseskötetet, csak úgy találomra, mint egyesek a szótárt vagy a Bibliát, keresgélés nélkül, a véletlenre bízva a választ. Ezért kellett az előbb Pilinszky, mindenképpen. Itt nyílt ki.
Mindig is nehezen bírtam az olyan tanácsnak, esetleg felszólításnak engedelmeskedni, amelyik franciául így hangzik: "lâchez prise!" - vagyis: engedjük el magunkat... Állandóan a következő kép jelenik meg előttem: kapaszkodok egy ágba, megáradt, rohanó víz, esetleg szakadék fölött, s ha elengedem az oly törékeny kapaszkodót, menthetetlenül lezuhanok... Pszichanalitikusoknak csemege lennék, de magam is sejtem a megfejtést...
Ilyenkor nem szeretek telefonálni sem: minek rakjam másra saját gondjaim terhét? Tapasztalatból tudom, hogy legjobb szembenézni a nehézségekkel, csak így lehet igazán túltenni rajtuk. Inkább megpróbálom azonosítani a tettest: vajon mi is az a többé-kevésbé homályos ok, ami így rámtelepedett, ami szinte fojtogat, s egyre csak pakolja a súlyokat... Fiam azt mondja a múltkor: nem érti, hogyan tudom ennyire kiadni magam a blogjaimon? Bárki hozzáférhet. Nem is tudom pontosan, ki olvassa; mint kiderült, van egy-két "zugolvasóm", kommentár nélkül...
Többnyire virtuális, blogos ismeretségi köröm nekem már nem számít idegennek. Néha többet tudunk egymásról, mint hús-vér családtagjaink. Ami meg igazán kimondhatatlan, maradjon kimondatlanul...
Ahogy közelednek az ünnepek úgy jönnek elő életünk emlékei. Mi tagadás annyira magukkal ragadnak olykor, hogy szinte a vér is kiserken a szívünkből a nagy kapaszkodástól. Kapaszkodunk az emlékeinkbe és igyekszünk megőrizni őket, ha még annyira fáj is. A kép gyönyörű.
VálaszTörlésAmi a blogos kapcsolatokat illeti. Igazad van. Néha könnyebb elmondani egymásnak, hogy mi bánt, mint a családnak magyarázni és fájdalmat okozni. Néha az az érzésem, hogy úgy sem értik, hogy mi nyomaszt. Akkor meg minek magyarázni?
Remélem, hogy most a fáradságod miatt vagy lehangolt! Amint lesz időd végre kicsit a magad örömére tenni jobb lesz a kedved.
Kívánom, hogy így legyen!
Kedves Györgyi, köszönöm, hogy benéztél megértő szemeddel. Főleg az előttem álló megoldatlan helyzetek az okai, természetesen... A Mérleg a harmóniát keresi... Egy kis napsütés se ártana!
TörlésAz intimitásról még annyit: mindig az jut erről eszembe, ahogy egy vadidegennek kiteregetjük az életünket pl. a vonatban, egy utazás erejéig, tudván, hogy sohasem találkozunk többé!...
Érdekes probléma a blogban a találkozás élmény. Sokáig azt hittem, hogy csak akkor lehet teljes egy emberrel a kapcsolatom, ha látom a szemét , hallom a hangját, érzem az illatát.
TörlésAztán jött a blogolás és megváltozott ez a véleményem. Néha jobb elképzelni, mint megtapasztalni a valóságot.
A vonatban egyszer találkozunk itt pedig annyiszor ahányszor szükségünk van egymásra. Pont ezért annyira jó érzés blogolni.
:)
Valóban ebben különböznek! Igazi "blogtalálkozásom" azonban még nem volt... Nincs összhasonlításom...
TörlésMegértelek ...én is így....
VálaszTörlésAkkor neked is jobbakat, kedves Mammka... Köszönöm.
Törlésnekem is mond a lányom hasonlókat, de csak arra kell(ene) nagyon vigyázni, hogy őt ne érintse...(s ez sem sikerül mindig..:( csak magamra vonatkozóan viszont egyre kevesebbet féket érzek... mert csak őszintén érdemes... élni... irni... (a kettő persze nem ugyanaz, de néha igen:)(Kossztolány utolsó versciklusai egyikének ezt a beszédes cimet adta:"Meztelenül"... at hiszem, valahogy igy vagyunk ezzel... mindannyian... az idő(nk) múlásával)
VálaszTörlésTalán egyre előbbre kerül az érzés: mi vesztenivalóm maradt? Abban viszont igaza van a lányodnak: másokkal, a családtagok "kiszolgáltatásával" óvatosnak kell lennünk, még ha nehéz is...
TörlésAmi a szívedet nyomja... van annyi empátia minden blogtársban, hogy ráérezzen, mi bánt(hat), és ha leírod, azzal nem adod ki magad. Azt üzened vele a többieknek, hogy "nem vagy egyedül."
VálaszTörlés"Blogtársak", ahogy mondod. S a kis visszhang is milyen jót tesz...
TörlésVan amit egy "idegen" blogosnak könnyebb elmondani, mint rokonnak vagy a környezetemben élőnek.Van amit itt nem mondunk el, nekik igen, aztán összeadva, nagy átlagban valahogy csak kijön belőlünk, aminek ki kell. Ami nem, az meg bennszorul.
VálaszTörlésNekem könnyebb, mióta blogom van. Akiknek nincs, azok nem is értik ezt meg.Mikor régen nagyon kellett volna, akkor nem volt, most van, mikor már nincs is akkora szükségem rá. Dupla vagy semmi alapon működnek a dolgaim, és lehet, hogy most is sokkal rosszabb lenne, ha nem írnék, olvasnék a blogvilágban. Nem tudom mi lenne, mert van.
TörlésEgyszerűen kell!
Van, aminek jobb bennszorulnia...
TörlésCsaládtagok előtt meg néha olyan, mintha rádnyitná valaki a fürdőszoba ajtaját...
A blog afféle könnyű droggá válhat. De néha muszáj az embernek "megfogalmaznia magát"...
mivel nem vagyunk külön sziget,
VálaszTörléselkerülhetetlenül irunk másokról is, ha csak magunkról is akarnánk... közvetve biztos!(még talán akkor és azzal is ha nem irunk...)
Tegnap már válaszoltam, valami olyasmit, hogy másokról intimebb, kiszolgáltató dolgokat próbálok nem írni, mint ahogy én se szeretném, ha más engem "kiteregetne"...
TörlésA blogspot is "influenzás lett", nem vette be és eltűnt a "recent comment's" rubrika is... újabb talány...
Engem a lányom vezetett be a blogolók világába és nagyon is jó érzem itt magam.
VálaszTörlésTerápia ez, kiírni örömet, fájdalmat.
Én magam is ragaszkodom hozzá, még ha időigényes is. De legalább jól telik az időm...
Törlés