Kamaszkor...

   Most mondtam Györgyinél, hogy néha az ember azért is erőltet mosolyt az arcára, hogy ne riasszon el mindenkit a közeléből. Hát ezért nem írok most a mindennapi gondokról, inkább visszakanyarodok valami múltbeli naposabb tájra...

   Innen a gyerekkor olyan egyszerűnek, gondtalannak tűnik. Úgy kb. a kamaszkorig. Akkor már nem vettek le mindent a vállunkról, néhány probléma megoldása csak ránk tartozott, sőt, a szülőknek halvány fogalmuk sem volt arról, ami bennünket annyira felizgatott, elfoglalt, előre hajtott, esetleg földbe tiport.

    Az én kamaszkorom nem volt látványos lázadásokkal teli. A hatvanas évekre esett, nem volt divat már a lázadás sem, a konszolidálódó kommunista rendszer megengedte, hogy lazítsunk a nadrágszíjon, sőt, egy-két helyen kolbászból fonódott a kerítés... 

   Nem is voltam olyan látványosan lázadó típus, elég volt nekem saját belső világomat építgetni. Az otthoni nevelés távolról sem volt zsarnoki, de magától értetődött az engedelmesség. 

   Kielégíthetetlen olvasó voltam. Most már úgy gondolom, hogy öntudatlanul is menekülés volt a mindennapos valóságból. Nagyanyám viszont üldözött érte: szemében, nyilván saját fiatalkori frusztráció lecsapódásaként, az olvasás "időlopásnak" számított. El kellett bújnom szeme elől, a ruha alatt kicsempészett könyvvel, de legtöbbször állhatatosan kinyomozta búvóhelyeimet.

   Később, a gimnáziumban szaporodott a tanulnivaló, s jó alibinek számított a matematika, fizika tankönyv, az alája rejtett regényekkel, melyeket kilószámra hordtam a könytárból. Máig is emlékszem a községi könytár hangulatára, ahová először íratkozhattam be kb. tízéves koromban, először mesekönyvekre. Az első izgatottan hazavitt könyv most is előttem van: A három pillangó.

   Később már a felnőtt polcok közé is beszabadultam. Az addig csak névről ismert szerzők világa kinyílt előttem, megilletődötten keresgéltem a polcok között, vettem kezembe a porszagú kincseket, világom építőköveit...