Öreg író  -  fiatal múzsa (toll, kréta)

Az elmúlt hét nagyon felrázta a megszokott, nyugalmas napjaimat. A lányok ma egy hete viharzottak be az életembe az édesanyjukkal, apjuk másnap csatlakozott és ma mentek el, a szokott nagylelkű gesztussal rám ruházva náthájukat, köhögésüket, mely engem majdnem mindig a gödör szélére sodor... Most jövök az orvostól, egy szatyor gyógyszerrel felruházva, miután jó két órás verejtékezéssel (ami mellesleg jót tesz a nyavalya ellen, ha az ember meg tud állni a lábán!) sikerült rendbe tenni a házat. Meghívtak szilveszterezni,  holnap, ha lesz erőm autóba ülni és nekivágni a rengeteg kamionnak, utánuk megyek Meudon-ba, hogy életemben először ne egydül lépjem át az új év küszöbét...

Imádtuk egymást az unokáimmal egy héten keresztül! 24-én megjött a Père Noël a sok játékkal. Lucie előre írt neki egy kicsit ákom-bákom levelet, hiszen még csak jōvőre kerül abba az osztályba, ahol írni tanulnak. De olyan régóta faggat már mindenkit, hogy gyakorlatilag tud írni-olvasni, csupa kíváncsiságból. Alice az idén szeptemberben került óvodába, majdnem 3 évesen. Követi nővérét, mint az árnyéka. Jólesik nézni, mennyire szeretik egymást. 

Reggelente befurakodtak az ágyamba, ami nem volt könnyű, lévén hogy Gilbert halála után egyszemélyesre cseréltem fel. Többnyire csak "élünkre állítva" fértünk el benne! Kis beszélgetés után lementünk a földszintre, hogy a szülők kialhassák egy kicsit magukat: év közben nem sok pihenés jut ki nekik!

Bevallom, jól esik a csend, a kis pihenés. Ilyenkor érzi az ember, hogy túl van a fiatalkori teljesítőképességén. De ahogy magam ismerem, holnap már hiányozni fognak!

Mindenkinek nagyon boldog új évet kívánok! 

Karácsonyi üzenet...

ez az én fám...


Minden kedves látogatómnak, 
aki akarva-akaratlan blogomra érkezik,
a hűségesen kitartóknak méginkább,
boldog Karácsonyt kívánok!
Legyen a feltétel nélküli, ingyenes szeretet ünnepe,
melyben egyszerűen örülünk,hogy együtt vagyunk, 
hogy élünk, ahogy lehet,
ebben a kihívásokkal teli,
bizonytalan világban! 

Egy régi fénykép...

Öcsém és én az 50-"s évek elején

A karácsony előtti hangulat a gyerekkori karácsonyok ízét idézi fel. Minden bizonnyal ez az oka annak is, hogy olyan makacsul próbáljuk gyerekeink, unokáink előtt megőrizni a Jézuska vagy a Télapó kegyes hazugságát, hogy még rajtuk keresztül részesülhessünk benne egy kicsit... Hogy úgy tehessünk még, mintha igaz lenne...

Emlékeimben karácsony mindig fehér és ropog a hó a lábunk alatt. A búboskemence által jól befűtött szobában várjuk a Jézuskát. Apa, anya időnként kinéznek az utcára, jön-e már, de láthatólag sok dolga van, mert sokáig próbára teszi a türelmünket. Öcsém jó 20 hónappal fiatalabb nálam, de amilyen erős, virgonc, hamar utolér, sőt túltesz rajtam (felnőtt korában nem volt messze a 190 cm-től!). Kamasz korunkig elválaszthatatlanok voltunk...

Egyszercsak nyílik az ajtó és belibeg rajta a "Jézuska", maga előtt tartva a feldíszített karácsonyfát. Lélegzetvisszafojtva, megilletődve kísérjük a szemünkkel az asztalig. Még az sem zavar bennünket, hogy hosszú rózsaszín szatén hálóinget visel, arcát fehér zsabó takarja, a hátán viszont "igazi" angyalszárnyak lebegnek!...  

Generációk együtt...

 

A fenti kép még a nyáron készült. Anya, a 83 éves dédmama és Alice, akinek 2 hónap hiányzik a képen a 3 évből. Csip-csip-csókát játszanak. Alice azóta is élvezettel fújja, még a telefonban is elénekli "nagyanyának", ha meghallja a hangját, még ha fogalma sincs róla, mit jelentenek a szavak. Más gyerekdalokat is ismer magyarul, bölcsődalként egy franciát és egy magyart kér. Időbe telt, míg rájöttem, melyik az a "kapudat, kapudat", melyet kitartóan reklamált, s míg rá nem zendíthettem a "Bújj, bújj, zöld ág"-ra... 

* a kép rákattintva kinagyítható...

Olvasmány...

Ő csak az én kertemben, tavaly ilyenkor
Mindent "kicsiben" csinálok...

Az éjjeliszekrényre olyan olvasmány kell, amitől kedve van az embernek befejezni a napot és elindulni az ágya felé... Több, mint 5 éve már, hogy a végtelenségig elodázom ezt a pillanatot, inkább a TV előtt szunyókálok néha a kanapén. Próbáltam megfejteni, miért. Azelőtt  soha nem szenvedtem álmatlanságban... Most meg olyan kevés lelkesedéssel indulok a szobám felé, mintha utolsó utam lenne. Mintha az álom, melyben el kell merülnöm, örökké tartana, s nem lenne semmi biztosítékom arra, hogy fel is ébredek... Ezért is van, hogy mihelyt eloltom a lámpát az olvasás végeztével, ugyanazzal a mozdulattal bekapcsolom a kis rádiót,  -  semmiképpen sem zenét, az nem segít rajtam, élő beszéd kell  -  hogy az élet jelei továbbra is zümmöghessenek a fülembe, s a reggeli világossággal engem is visszacsalogassanak az álom feneketlen mélységeiből...

   A nagy halom tetején Sylvain Tesson: "Dans les forêts de Sibérie" c. nemrég megjelent könyve vár rám. Sylvain Tesson fiatal író, 37 éves. Az élete lázas rohanás, mindaddig, míg fel nem teszi magának a kérdést: vajon mi után fut, még pontosabban: mi elől? Elhatározza, hogy 6 hónapra megtelepszik a Bajkál-tó partján egy 3 / 3 m-es, fából ácsolt halászkunyhóban, egyedüli társaságként a könyveivel, nomeg egy csomó üres füzettel. A legközelebbi szomszéd 30 km-nyire lakik. Izgalmas indulás. Találkozás önmagával. Mint amit  -  kicsiben  -  én magam is elkezdtem 5 éve már...

Felemás hangulatban...

Most vagyunk az évnek abban a periódusában, amikor szaporodnak az ünnepi előkészületek tennivalói, legalább olyan ütemben, mint a rádió, TV és az újságok rossz hírei. Az ember szinte nem is mer örülni, attól fél, hogy túl nagy árat kell majd fizetnie az esetleges kis örömért... A sors alattomos hátbatámadásait átélte már néhányszor. Jobb félni, mint megijedni  -  állítja a rég bevált bölcsesség. Óvatosan élni, kicentizve a megelégedettség illanó érzését, nehogy megártson, azon nyomban visszahelyezkedve a résen állás éber pozíciójába... Hogy talpon állva érjen a halál?..

Kaptam egy könyvet a minap a pozitív gondolkodásról. Ideje, hogy belepillantsak. Nálam a remény színe a zöld. Sokáig ez volt a kedvenc színem. Vissza kellene találnom hozzá...

Velencei kis udvar, két csatorna között

Radnóti cikkeiből...

(...) Minden nemzet irodalma ismer idegen remekműveket, melyek létezésük tudatával, légkörükkel hatnak  -  mert megközelíthetetlenek a maguk valóságában, a nemzet írói nem fordították, mert fordíthatatlanok. Ilyen volt irodalmunkban Rabelais is. Írók és francia filológusok vágyálma, akik szótárakkal felfegyverkezve ültek neki időnként; lihegtek és fulladoztak a szavak áradatában, lemondó mosollyal aabbahagyták s esetleg újrakezdték hónapok, évek múltán. A mű nyelve, szóbősége, a francia olvasót is nehéz próba elé állítja.

"Tisztán látom, hogy jó fordítás a szó abszolút értelmében nincs. Nem is lehet: a szigorú vagy laza fordítás egyaránt meghamisítja a könyvet. A legtöbb, ha író és fordító egy közös megérzésben találkoznak, és akkor, ha a fordítás nem is, de az új könyv lehet jó. S ha ez igaz, százszor igaz Rabelais-val kapcsolatban"  -  írja Kemény Katalin. S az új könyv valóban jó.  (...) A fordításhoz két nyelven kell tudni, az idegen nyelven és magyarul, de gyanítom, hogy magyarul mindenképpen tudni kell, s ez a megjegyzés menten nem fölösleges, ha néhány újabb, nagy jelentőségű idegen könyv gyalázatos fordítására, jobban mondva a fordítás gyalázatos magyarságára gondolunk. Kemény Katalin tud magyarul, nemcsak írói, hanem nyelvészeti szempontból is, és ez a kétféle tudás birkózik a francia próza csodálatos áradatával, árnyalataival és ízeivel. (...)"

Gondolat, 1937. március-április

Blanquette de veau...

   Tegnap annyiszor hallottam az asztal körül a spontán felkiáltásokat, elismerő szavakat, hogy végül kezdtem el is hinni, hogy tényleg finom lett, nemcsak az illata volt ínycsiklandó! Pedig a két kicsi nem nagy evő, a menyem betegeskedett éppen a gyomrával, P., az édesanyja pedig szeptember óta vergődik a 14 év után újra alattomosan támadó rák stációi között... Pár napja még nem is volt biztos, hogy el tud jönni az ebédre. Végül mind a heten az asztalnál ültünk, hogy fiam születésnapját megünnepeljük.

  Nem részletezem az egész menüt (előétel, főétel, saláta, sajtfélék, desszert: ez a hagyományos rendje röviden), csak a főétel receptjét írom ide:

Hozzávalók:

borjúhús (lapocka, hátszín darabokra vágva), a mennyiség a résztvevők száma és étvágya szerint

1 nagy fej hagyma, megpucolás után 4-5 szem szegfűszeggel megtűzdelve

1-2 sárgarépa, kétfelé vágva

1 csokor "bouquet garni" (babérlevél, kakukkfű, petrezselyem, stb. kis csokorba kötve)
1 fokhagymagerezd


Én ezeket a kuktában jó 10'-ig összeforralom, majd beleteszem a húsdarabokat és lezárva a sistergéstől számított félóráig (attól függ, milyen és mennyi a hús, tapasztalt szakács tudni fogja!) hagyom főni. Közben elkezdem a mártást.
Hozzávalók (gondolomra, mint nagyanyám mondta):
vaj, liszt, gomba, 1 tojás, tejfel
A vajjal és liszttel rántást készítünk, de a halvány zsemle színnél megállunk.
A közben megfőtt és leszűrt hús levével, habverővel állandóan kevergetve eléggé sűrű mártást főzünk belőle. Hozzáadjuk a gombát (konzerv is lehet), majd a végén a tojás sárgájával kikevert tejfelt. Visszarakjuk a húsdarabokat a mártásba, forrón, főtt rizzsel tálaljuk. (esetleg megszórhatjuk előtte friss petrezselyem zölddel...) 
Jó étvágyat hozzá!

   

Kb. igy néz ki a tálban

Őszi helyzetjelentés...

Elhatároztam, hogy megpóbálok rövid(ebb) lenni, lényegre törni, s nem a kályhától elindulva, a szőnyegben megbotolva fürödni a szavak mámorában... Nem az ízeket és illatokat hordozó szavak tengerében elmerülni, ami pláne az úszni nem tudó klaviatúra-pötyögtető számára rendkívül kockázatos gyakorlat... Nem beszélve a jószándékú olvasóról!

mindennapos "rendetlenség", mondaná Anya...

Ezért hát: kb. + 6° van, két napja megállás nélkül permetez az eső, időnként vad északi szél rázza a redőnyöket. Jó itt a melegen, finoman fűszerezett (többek között szegfűszeggel megtűzdelt hagyma is volt a főzőlében), tejföllel megszédített borjúhús illata terjeng a házban. Várom a gyerekeket...

Mindennapos csoda...

Fogalmam sincs, mi történt... Még most is a hatása alatt vagyok... 

A takarítást követő kis pihenő után és a boltba idulás előtt gyorsan átfutottam virtuális postaládámat és egy mondatot írtam még Györgyinek. A kommentdoboz gyanús szívélyességgel kacsintott felém, úgy mint régen, majd egy hete, mielőtt még nehézkes akrobata-mutatványokra kényszerített volna... Bizalmatlanul, bár kipróbáltam, és csodák csodája, regisztrált! A Safarival, mint azelőtt! Pedig még csak nem is próbáltam orvosolni, a gyerekek angol tudományára várva...

kettőnk (Alice és én) születésnapi tortája 

Nem is kell olyan sok minden a boldogsághoz! 

Öszi tàrlat 2011

A technika ördöge

Napok óta küszködök az e-Mac-on egy technikai problémával: egyszerűen lehetetlen kapcsolni bármiféle Blogger-rendszerű blogot, többek között az enyémet sem... Természetesen, a gyanú elsősorban saját magamra terelődött: bizonyára én követtem el türelemetlenségből egy olyan műveletet, ami nem tetszett meg a Safari nevű, néha túlérzékeny, nehezen kiengesztelhető ismerősömnek... S most elzárkózik bármilyen közeledési, engesztelési kísérlettől...
Azért folyamodok most ehhez a másik (windows 7) rendszerhez, amely előtt még nem égtem fel teljesen...
Csak az a baj, hogy minden feltehető képem a másikon van... Nomeg az Apple legendás egyszerűsége... A lassú, de teljes beidegződés a másik rendszerre... Meg az is, hogy mire egyedül kibogozom a csomókat, rengeteg időm megy rá... Valahányszor megkísérlem az orvoslást, a páciens még betegebb lesz! (Irigylem Ágit, aki olyan könnyedén, otthonosan mozog ebben a számomra kínaiul beszélő mindenségben, mintha beleszületett volna!...)
Na mindegy, majdcsak történik egy csoda, s kimozdít a kátyúból.
Addig is olvaslak benneteket, ennyit még megenged.

Költészet őszi cseppekben...

Murielnél (a képeken a résztvevők csak kis töredéke)

Október végén nálam volt a soros irodalmi est. A téma federáló: a magyar szerelmi líra néhány, nagyon személyes válogatása. Az egyéni ízlésen kívül a válogatást még nagyban befolyásolta az is, hogy van-e francia nyelvű fordítása a kérdéses versnek. Ez pedig nagyon korlátozott, legalábbis az én tulajdonomban, de a valóságban is alig terjedelmesebb. Hozzá kell tenni még egy kis szempontot: ha volt is fordítás, de szememben nagyon alulmaradt az eredetivel szemben, inkább lemondtam róla...

ez már nálam készült tavaly

Kb. 1 jó óra áll rendelkezésre. 15 verset választottam ki, egy részüket magyarul is felovastam a fordítások után, melyeket 5-6 önkéntes felolvasóra bíztam. Ennek mindig örülnek a résztvevők, s elveszi az est merevségét is: szeretem, ha egyre többen vannak "beavatva". Természetesen, a rögtönzött bevezető mellett ugyanolyan rögtönzött összekötőszöveget is mondtam a magam dilettáns módján, mivel nem voltam magyar-szakos tanár, s tudományom nagy részét önképzéssel szereztem...

Kezdtem a "Szeptember végén"-nel, melynek melankólikus zenéje magyarul is nagy hatást keltett, bár rajtam kívül senki sem értett egy kukkot sem belőle. Pilinszkyvel végeztem, az általam lefordított: "Azt hiszem" cíművel, de volt benne Ady, Szabó Lőrincz, József Attilla, Juhász Gyula, Radnóti, Illyés stb. Nyilván messze nem teljes (hogy is lehetne?), de kóstolónak megtette!

Illyés Gyula: Naplójegyzetek (1979-1980)

Magyar krőzusok

A magyarul beszélők annyi igét csinálhatnak, amennyit kedvük tartja. Ez anyanyelvünknek nemzetközien kiváltságos joga és irigyelt képessége mindazok részéről, akik hírét hallották. A nyugati nyelvek a főnevek elszikesítő szárazsága felé tartanak, eligétlenesednek. 

Mi nemcsak főnévből, de szinte minden hangból, szisszenetből, már-már reccsenésből is teremthetünk igét. Még tulajdonnévből is. "Aladár rája schöpflintett egyet"  -  hangzott el még a Nyugat körében. Valakire tette, aki túlságosan adyzott. Ez a mi egyik gazdagságunk. Hogy szellemünket is fürgébben hasznosítsuk.

    A főnév áll; az ige, a nyelvtan szerint is, cselekszik. Tőle mozog a mondat. Gyakorító igéink tanúsítják, alig van nyelv, amely annyira megőrizte volna a kifejezés ősi hajlékonyságát, mint a magyar. A szavak táncképességét a papírra rögzített mondatokban is.

A házasságról...

Találtam tegnap egy szép idézetet e témához Anne Hébert kanadai írónőtől:

"C'est cela le mariage, la même peur partagée, le même besoin d'être consolé, la même vaine caresse dans le noir".

Megrpóbálom magyarra ültetni: " Mi más a házasság, mint osztozás a rettegésen, a vígasz közös vágya s ugyanaz a hasztalan símogatás az éjben."

Többen írtak boldogtalan házasságról, mint az ellenkezőjéről. Németh László "Iszony"-ának Kárász Nellijében sok asszony magára ismert szüleink generációjából. A maiaknak már könnyebb a dolga, külső akarat nem kényszeríti őket, az anyagi számítás is rajtuk áll. Sőt, a nagy elhatározást hosszú és alapos teszt előzheti meg, s nem is muszáj tovább menni. A válási statisztikák amúgy is azt bizonyítják, hogy a tanúk előtt szentesített fogadkozás nem szavatolja a házasság hosszú élettartamát (sőt, az oltár előtti sem!)...

Valamikor a nő előtt egyetlen perspektíva állt: találni egy megfelelő férjet. A "megfelelés" szempontjai között nem éppen a szerelem állt első helyen... Ma már közösen választ a két fél, s mégis sokszor csődbe megy a sokat ígérő vállalkozás. A kutatók 3 évet adnak a nagy szerelem hormon- és enzimháztartásunk által vezérelt, költői mázától alaposan lecsupaszított illúziójának. Utána jön a megszokás, az esetleges gyengédségbe torkolló, kompromisszumokra épülő langyos rutin. Vagy a "héjanász az avaron"... Esetleg egy új illúzió.

Ez a diagnózis. Nehéz vele megbékélnie a magamfajta naiv idealistának...

Nosztalgia...

Áldozok ismét egy kicsit a nosztalgia oltárán, az új hét küszöbén. Jó nagy ugrás a múltba, a mellékelt képen olyan 13-14 éves lehettem, hetedikes vagy nyolcadikos. Farsang idején az iskola minden évben jelmezbált rendezett. A végén zsüri díjazta a legjobb jelmezeket, melyeknek szigorúan házi készítésűeknek kellett lenniök: a hatvanas évek elején szó se lehetett nagy költségbe verni a szülőket.

Ötödikes korom óta részt vettem, s gyakran kaptam is díjat. A "családi műhely" minden tagja nagy odaadással vette ki részét a készülődésből, sőt még néhány szomszéd is besegített. Lássuk csak a mellékelt képen, ahol egy török basa és egyik háremhölgye látható (már ahogy az akkortájt olvasott "Egri csillagok" hatása alatt elképzelhettük), milyen kooperáció előzte meg az első díjat nyert együttest! Minden darabjára emlékszem...

A fejelmen kartonból készült a kerek forma, melyet egy szétbontott rózsaszín szaténbugyival tettünk hitelessé, nem feledkezve meg a szegő piros szalgról sem. Öcsém turbánja egy frottirtörülközőből tekeredett, a felette ékeskedő karton-kúpról nem felejtődött le anya egyetlen bross-tűje. A fátyol és tüllszoknya lebontott függönyökből varródott, színes szalagokkal és pöttyökkel ékesítve. Alatta a buggyos nadrág maradék anyagból összeütve, s a vállamon is egy, még fel nem használt nyári darab vászon, alatta anya szatén hálókabátja.

Öcsém saruját én varrtam, a talpa kartonpaírból kivágva és olyanformán behúzva piros anyaggal, hogy az orra fölfelé görbüljön. A bugyogó anya "törökmintás" piros alapú szatén pongyolájának "föláldozásával" készült, felette a szomszéd Maca néni hálókabátja, piros sállal átkötve, a "basa" vállán sárga anyag maradékából köpeny. Külön említést érdemel a szakáll és a bajusz. Ne tessék úgy képzelni, hogy egyszerű fekete kartonból kivágott forma felragasztva, esetleg még egyszerűbben festékkel odakanyarítva, NEM! A kivágott formára tincsenként én magam varrtam fel a fekete szőrcsomókat, melyeket nagyapám bekecsének némi lekopasztásából nyertem!

Már az előkészületek lázában is nagyon jól szórakoztunk, apa, anya és a nagyszülők, sőt a szomszédok is izgatottan szolgáltatták az ötleteket, az anyagot és a munkaerőt. Jó hétig eltartottak az ilyen lázban és nevetésben eltöltött napok, melyeknek minden részlete elevenen él bennem, még akkor is, ha már csak két túlélője maradt...

Victor Hugo:

Demain, dès l'aube…

Demain, dès l'aube, à l'heure où blanchit la campagne,

Je partirai. Vois-tu, je sais que tu m'attends.

J'irai par la forêt, j'irai par la montagne.

Je ne puis demeurer loin de toi plus longtemps.

Je marcherai les yeux fixés sur mes pensées,

Sans rien voir au dehors, sans entendre aucun bruit,

Seul, inconnu, le dos courbé, les mains croisées,

Triste, et le jour pour moi sera comme la nuit.

Je ne regarderai ni l'or du soir qui tombe,

Ni les voiles au loin descendant vers Harfleur,

Et quand j'arriverai, je mettrai sur ta tombe

Un bouquet de houx vert et de bruyère en fleur.

Ha földereng a táj

Ha földereng a táj, holnap a pirkadással

elindulok. Tudom, hogy várod jöttömet.

Az erdőkön megyek, megyek a hegyen által,

nem, tőled messze már maradnom nem lehet.

Megyek majd, két szemem merőn néz önmagamba,

nem látom majd a fényt, nem hallok semmi neszt,

görnyedten, egyedül, kezemet összefonva,

mélán megyek, s a nap olyan lesz, mint az est.

Nem nézem az arany tüzeket alkonyatkor,

sem, hogy Harfleur felé vitorlák szállanak,

és ha megérkezem, sírodra teszem akkor

virágzó hanga és zöld magyal csokromat.

Nemes Nagy Ágnes fordítása

Ez a Victor Hugo vers a francia költészet számomra egyik legszebb darabja. A 19. század nagy zsenije mindent tudott, amihez csak nyúlt hosszú pályafutása alatt, abból mindig remekmű született: legyen az dráma, vers, regény, politikai szónoklat, de még akvarell is! Soha nem maradt tétlenül ráadásul. Még életében megadatott neki az óriási elismerés, a nemzet bölcsének tekintették. Temetése végetérhetetlen nemzeti gyászünnep volt.

Ez a három versszakba süllyesztett mélységes és vígasztalhatatlan apai bánat Léopoldine lányához szólt, aki fiatalon vízbe fulladt csónakázás közben. Hugo, aki tudott minden "nyelven" írni, itt a a meztelenségig leegyszerűsített, póztalan fájdalmat szólaltatta meg. Nemes Nagy Ágnes fordítása méltó hozzá.

Végetér az őszi szünet...

Elutaztak a gyerekek. Felteszem még az 5 éves Lucie képét a blogra, ahogy ígértem, bár az anyjuk nem látja szívesen, és ebben igazat adok neki. Amit az Internet-űrbe kibocsátunk, azt nehéz nyomon követni azután... Ezért nem volt eddig se róluk kép, s ezután sem valószínű. Ráadásul még az is visszatartott, ami a primitív népeket is egy kicsit, amikor nem engedik magukat fotózni: aki "elviszi" a képmásukat, az talán úrrá is tud lenni rajtuk... A gyerekek pedig sajátmaguk nem dönthetnek efelől... Így csak privát mail-ekben büszkélkedtem eddig velük.

Jó 10 napos megszakítás után újra egyedül. A csendet csak a rádió vagy este a TV töri meg, esetleg a mosógép diszkrét zümmögése. 2 nap maradt a félórás kis exposé megírására a reneszánsz korszakról, mégpedig arról, hogy mennyiben meríthetünk még a mai ember számára is energiát, tudásszomjat, optimizmust, végtelen szellemi kíváncsiságot a reneszánsz "homo universalis" példájából, aki előtt szinte semmi nem tűnt lehetetlennek? Mennyiben volt szinte "forradalmi" az új szellem légköre a középkor után, még akkor is, ha újabban azt sem lehet csak úgy egyértelműen sötétnek titulálni.

Egyszóval, van mivel elfoglalni magamat, nem beszélve a november 22-én megnyíló csoportos kiállításunkról, amire szintén 5 rajzzal kellene felkészülnöm (egyet tegnap úgyis megvett valaki, annyival is kevesebb maradt kéznél...) De jobb is így, nem szeretném, ha a gyerekek azzal a tudattal mennének el, hogy mély letargiába süllyesztett a távozásuk! Ezt a bűntudatot keltő érzést nagyon jól ismerem, valahányszor, 38 év óta, a búcsúzkodás nyomasztó pillanatai eljönnek és az autónk távolodik, egyre kisebb pontokká zsugorítva a ház előtt integető sziluetteket... Eldöntöttem, hogy amennyire rajtam áll, sohasem éreztetek hasonlót a gyerekekkel, sőt magammal sem. Ameddig lehet, megőrzök egy saját életet, melynek nem ők a középpontjai, még akkor is, ha nagyon fontos pontjai. Igy senki sem érzi magát gúzsbakötve, de fontos dolgokban számíthat a másikra. Semmitől nem irtózok annyira, mint attól, hogy teherként nehezedjek valakire. Ennél még a magány is sokkal kellemesebb!

Elmaradásaim "oka"...

Vajon mi az oka, hogy jó ideje nem tudtam hozzájutni a blogoláshoz? Kell ahhoz nekem egy kis nyugalom, anélkül, hogy az órámat kellene szemmel tartanom, vagy állandóan cseperésző kérdésekre, esetleg kérésekre kellene reagálnom...

Ime az "ok", a mellékelt fényképen... Mademoiselle Alice, már pontosan 1 hete, hogy 3 éves lett. Az óvoda legelső évfolyamának hallgatója szeptember óta. A "zsiráfok" osztályába jár, 2 és fél évvel a nővére alatt, de reggelente még kézenfogva érkeznek a tett helyre. Már egy hete nálam tölti az őszi szünetet, nagyon kellemesen telnek napjaink, ő is szereti a "zen" hangulatot, amikor nincs hangos beszéd, kiabálás, siettetés, civakodás egy játékon, csak mese, éneklés, séta, rajzolás, fürdés, alvás... Nomeg sok-sok beszélgetés.

Ezért aztán félretettem minden más elfoglaltságot erre a hétre, hogy teljes mértékben élvezhessük az együtt töltött idő visszahozhatatlan óráit. Az is igaz, hogy mióta egyedük élek, megszokom lassan azt is, hogy az időmmel szabadon gazdálkodhatom és ez nagy kárpótlás az egyedüllét súlyosabban ránknehezedő részéért. Érzem viszont néha annak is a veszélyét, hogy nehogy túlságosan "elkényelmesedjem" alkalmazkodási kényszer híján, hiszen a pihenésre akkor is ráérünk, amikor már örökre megnyílik előttünk! Woody Allen-t szabad fordításban idézve: "Az örökkévalóság amúgy is rettentő hosszú - különösen a vége felé..."

Ahány ház (blog), annyi szokás...

Még a témánál maradva egy kicsit, hiszen akik e sorokat olvassák, hasonló cipőben járnak... Amikor belép az ember a blogvilágba, megpróbál tájékozódni a rengetegben. Egy-két embert ismer csupán, hiszen az ő hatásukra, biztatásukra rugaszkodott neki, legyőzve belső korlátait. Aztán kíváncsian felfedező útra indul a linkek, kommentárok erdejében. Egy-egy érdekesebb, karakteresebb bejegyzés felkelti szerzője iránt a figyelmet, benézünk az illető blogjába... Esetleg hagyunk is egy "kavicsot"... Mitől lesz azonban még virtuálisan is tartós kapcsolat egy futó bepillantásból? Milyen szempontok alapján történik a választás?

Kicsit több mint 3 év után (kevés idő!) arra a következtetésre jutottam, hogy elsősorban a saját indíttatásaink vezetnek mások felé is. Azt hiszem, képtelen lennék hűségesen látogatni egy olyan blogot, amely csak konyhai leleményeket, esetleg a horgolás vagy a keresztszemes hímzés rejtelmeit kívánná velem megosztani... Elsősorbn gondolatok, saját vagy írók-költőktől átvettek kellenek nekem, amelyek aztán táplálhatják, szülhetik az enyémeket is. Az életből ellesett pillanatképek , de úgy, hogy közben sejteni lehessen, ki tartja fényképezőgépet... s miért választotta pont azt a beállítást... Elkerülöm azokat a blogokat is, akik csemetéik első gügyögésétől kezdve minden lépésükről tudatnak. Nem mintha más nem találhatná érdekesnek a témát, sőt közvetetten átélhetjük így, ami nekünk hiány... Viszont vonzódom (bizonyos mértékig számomra is érthetetlenül) azokhoz a blogokhoz, amelyek gazdája - még vadidegenül is - beavat mindennapjaiba... Ezek a "mindennapok" a maguk eseménytelenségében is érdekelnek sokszor, persze, ha jól vannak megírva, ha áttetszik a szerző megható őszintesége, mellyel mintegy kiszolgáltatja önmagát. Természetesen önhitt narcisszizmus nélkül, mintegy ártatlanul... Talán helyettem is?...

Azután itt van a hűség kérdése is. A francia blogvilágban látogatok 3-4 blogot csupa hűséges szimpátiából, mert a kezdeti varázs megfakult és a szerző nehezen tudja érdeklődésemet fenntartani. Mégis benézek naponta, sőt hagyok néha megjegyzést is, de sokszor úgy érzem, mintha a hivatalba mennék, kötelezően... A barátság viszont szent dolog.

Mindennél jobban érdekel viszont a gondolatcsere. Mások véleménye gazdagítja, ösztönzi saját világunkat, ezért alakul ki néha érdekes, bensőséges, majdnem azt írtam családi kör, melyben egyszerre hasonló és különböző emberek jönnek össze! S azt hiszem, ez lenne választásaink alapja: legyünk hasonlók, de különbözők is egyszerre! Erre gondoltam, amikor azt írtam, hogy a blogírót is fel lehet fedezni azokban, akiket látogat. S ezt a kört lehet sokáig bővíteni.

Aliz kérdésére kezdett válaszként induló gondolatsor: "akkor" miért is nem ír sűrűbben blogbejegyzést a ember? Az "akkor" azt jelenti, hogy ha van is rá reakció. Ezen elgondolkodtam. Tényleg, eleinte majdnem naponta írtam, főleg amikor még csak 1 blogom volt, a francia nyelvű. A dolog új volt, izgalmas, de ezt már taglaltam. Az egész blogvilág, sok ezer színével, kimeríthetetlen felfedezés, sok ezer feléd nyújtott kéz. Aztán egyik ismeretlen, de kedves blogtársam azt írta: valljuk be, hogy ez is csak pótcselekvés a magány ellen. Egyedül élek, de nem magányosan. Valóban fenyegetne az a veszély, hogy beköltözöm egy virtuális világba, ahol a legtöbb velem kommunikáló ember hasonlít rám és csupa kellemes dolgot mond nekem? Tény, hogy sok időt eltöltök a gép előtt. Ez már addikció?... Mindig is féltem az addikcióktól, bármilyen formában is próbálnak alattomosan gúzsbakötni. Lehet az cigaretta, alkohol, sport (ez utóbbi ugyan nemigen környékezett meg...), esetleg némelyeknek szex vagy pénzre menő játékok, a sor végtelen. A közelemben lezajló sok elrettentő példa arra buzdított, hogy tartsam mindig szem előtt a veszélyt. Pl. több, velem egykorú ismerősöm fordult a pohárhoz, hogy problémái súlyát csökkentse. Először csak egy pohár apéritif, este 7 felé, hogy könnyebben felengedjen a napi fáradalmak után, de lassanként minden nap, elmaradhatatlanul. Később jött hozzá az esti szorongás feloldására hívatott, kellemes zsibbadást hozó többi pohár... S amikor már a reggeli remegést is azzal kellett csillapítani, a vészcsengő hangját meg se hallotta... Az akarat érzéstelenítő hatás alá kerül, bár tesz néha kétségbeesett kísérletet... s bénán visszahull. Akkor jön a "vesszen minden" önpusztító fázisa. Messze elkanyarodtam az eredeti témától, de ez a fájdalmas emlékeket is fejtegető eszmefuttatás is mutatja, mennyire taszít minden addikciónak még a gondolata is.

Persze, nem kell úgy képzelni, hogy tiszta vízen tengődő aszkéta módjára élek. Baráti összejöveteleken megiszunk 1-2 pohár bort. (Gilbert nem szerette a bort, a pezsgőből is keveset tudott meginni, nem beszélve a töményekről). Arra viszont ügyelek, hogy ne engedjek soha az egyedül iszogatás csábításának, amikor esténként a televízió hoz csak némi társaságot a magányba, s még csak megbeszélni sem lehet a látottakat senkivel... Néha mintegy kívülről látom a helyzet szánalmas voltát, amikor az ember magában nevet csak, és visszatartja a hangos megjegyzéseit... Ilyenkor a rám váró tervekbe kapaszkodom, nomeg abba a gondolatba, hogy a magánynak is megvannak az előnyei: akkor fekszem, amikor akarok, a másik horkolása nem zavar és az enyém se őt, éjjel is villanyt gyújthatok és reggel akkor kelek, amikor nekem tetszik (főleg nyugdíjkorhatár után, ne felejtsük!), nappal sem kell alkalmazkodnom senkihez. Ez is csak mérlegelés kérdése (nemhiába vagyok e jegy szülötte!) Most aztán jól kifecsegtem magamat, olyan "se füle, se farka" módon (de coq à l'âne, mondja a francia), de nem volt kedvem a struktúra gondozására, most az egyszer annyi baj legyen!... Elmúlt ez a születésnap is, eggyel megint több lett.

Minek is a blog?

Érdekes módon, időnként minden blogon feltűnik ez a költői kérdés. Talán jobb is, ha feltűnik, mert azt jelenti, hogy néha mérlegeljük tetteinket, hogy kérdéseket teszünk fel magunknak, hogy vannak kétségeink... Nincs annál idegenebebb tartás számomra, mint ha valaki megingathatatlan magabiztosságtól eltelve tör előre, soha mérlegre nem téve választásait, amelyek ilyenformán szinte nem is választások, hiszen az alternatíva idegen fogalom...

Természetesen, nem az állandó kétségek, tétovázások közepette vergődő gyenge egyéniség az ideálom, aki képtelen döntésre határozni el önmagát (a Mérleg szenvedéseit közvetlen közelről ismerem...), aki szinte örül, ha külső okok vagy személyek döntésre kényszerítik: így legalább nem rá hárul az esetleges tévedés súlya!

Megintcsak a szoba legtávolabbi sarkában álló kályhától indultam el! Hogy kerül ide a címbeli költői kérdés? A blog indításához kell valami belső kényszer. Az efféle kitárulkozás újdonságának varázsa, a kezdeti visszhangok lelkesítő hatásúak. Sokszor álnéven (de sokak előtt mégis ismerten) mutatkozunk meg, fellebentve időnként a fátyol egyik sarkát. Játék is, meg szükség is. Mintegy újrafogalmazzuk magunkat. Aztán egyszer csak megjelenik a függőség, mint aki eleinte csak egy kupica alkoholt hörpint fel, de minden nap... A hatás viszont kezd elfásulni, rutinná válni. Fellép az új iránti vágy, a szükség. A kezdeti mindennapi bejegyzések váratnak magukra. Kit érdekel vajon még? Elsősorban magát a blogírót mennyiben érdekli még, hogy megfogalmazza magát? A narcisszizmus zsenge vadhajtásait igyekszik lenyesegetni, hogy jövendőbeli szenvedéseinek elejét vegye, vagy legalábbis korlátozza őket.

Aztán jön a hiányérzet. Az üresség, melyet meg kellene tölteni valami mással, valami jobbal. Hiányzik egy-két visszhang, ami melegséggel töltött el, még ha szerzője ismeretlen volt is. Sokan visszaoldalognak így a hűtlenül elhagyott blogjaikhoz és igyekeznek a hamu alá fújni, hátha feléled még valami...

Az ősz elébe...

Radnóti Miklós

SZERELMES VERS

Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még,

majd hűvösen int s tovaúszik.

És itt a szemedben a gyöngyszínű, gyönge verőfény

permetegén ragyog által a kék.

Sárgán fut az ösvény,

vastag avar fedi rég!

Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban

már csöppen a csönd a falakról,

engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét,

hull a levél, közelít a fagy és

eldől a merev rét,

hallod a halk zuhanást.

Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek!

s nem szeretek már soha mást.

1939. október 2.