Kis Karácsony, nagy Karácsony, kisült-e már a kalácsom...

   Nehéz kiszámítani az időjárás fordulatait. Az előbb még ragyogóan sütött a nap, mióta felhúztam a redőnyöket reggel. Délután 3 óra felé meg már villanyt kellett gyújtani, olyan sötét ködös lepel borult ránk. Nem is érdemes figyelmet szentelni neki, többnyire ki se nézek az ablakon, minek?... Semmi figyelemre érdemes nem történik az utcán, legfeljebb az útjavító pokolgépek zaja rázza meg a csendet (szerencsére decemberben szüneteltek... és velük mi is pihenhettünk). A kert pedig téli álmát alussza, csupaszon.

   24-én délben megjöttek a gyerekek a kutyussal, aki aztán megállás nélkül futkározott a kert vége és a nappali kanapéja között, mihelyt egy szomszédos macska megjelent a fal tetején. Fiam rögtön ebéd után nekilátott a régi Freebox lecserélésének a frissen érkezett újra (ami miatt elutazásuk után jó néhányszor megugrott a vérnyomásom! Persze, arra várt az ördöngös masina, hogy egyedül maradjak vele...). Estefelé pedig az ajándékokkal megpakolva mind az öten (plusz a kutya) elmentünk menyem, Agnès szüleihez, akik a város másik végén laknak.

   Finom ünnepi vacsora várt ránk. Kilencen ültünk az asztal körül, alatta pedig a két kutya ismerkedett egymással. A hagyományhoz híven kacsamáj volt az előétel, utána egészben sült óriási kappan vagy 3 féle körítéssel, és a mellékelt desszert. Az ajándékokat még az apéritif után kiosztottuk. Nagy kő esett le szívemről : mindenki elégedettnek tűnt! Éjfél után kettő lehetett, amikor ágyba kerültünk.

   Másnap délben nálam folytatódott a lakoma, ugyanazokkal. Jó adag egyben sülő sertéshúst tettem bő órára a sütőbe : előtte megkentem egy kis mustárral, majd pár csepp mézzel, megfűszereztem és köréje vörös- és fokhagymát szeltem bőven, valamint felszeleteltem 4-5 savanykás sütni való almát hámozatlanul, csak a magházat távolítottam el. Alufóliával takarva sütöttem 1 órát, majd fólia nélkül pirítottam egy kicsit. Hozzá 3 féle színű püré lett a körítés. S életemben először nem én csináltam, hanem úgy vettem a hagyományos karácsonyi fatörzset, mégsem úsztam meg hátfájás nélkül, pedig Agnès mosta el az összes edényt...

December közepe táján

   Maradt egy kis időm ebédig. A tegnap főtt csirkecombot elég lesz megmelegíteni. Ezennel elhalasztom a kimenőt délutánra, hiszen a hét végén úgyis be kell vásárolnom a 9 személyes karácsonyi ebédhez. Takarékoskodom az erőmmel az ünnepekre.

   Megígértem, hogy sütök vagy 40 madeleine-t a holnaputáni társulati gyűlést követő vacsorára. Az év utolsó összejövetelére az a szokás alakult ki, hogy mindenki vesz egy kis ajándékot (max.10 € értékben), amit egy nagy kosárban gyűjtünk össze és a végén mindenki sorshúzással kap egyet a kosárból. Nem is lehet tudni, kitől kapta és kihez került az övé. 

   Még fő a fejem pár karácsonyi ajándék ügyében, de a nagyja már megvan. Másik fejtörés tárgya a menü, bár vannak hagyományos fix pontjai, pl. előételnek kacsa- vagy libamáj és desszertnek kávékrémes fatörzs (fiam kívánsága gyerekkora óta és ilyesmiben ragaszkodik a hagyományokhoz). Örülök, hogy a kacsát már valaki előttem meghizlalta, levágta, s nekem csak a kész májat kell felszolgálnom szeletekben, mézeskalács párnán, finom likőrös bor és egy kanálnyi fügelekvár kíséretében!... 

   Itt félbeszakítottam az írást és másfél órát boltban töltöttem. Most jöttem meg a korán sötétedő szürke ég alatt, a finoman szitáló esőben az útjavítással járó akadályfutás után, és kitiporogtam magam a sárban, míg a csomagokat kipakoltam a ház előtt. Átszaladtam szomszédasszonyomhoz egy frissen sült baguette-tel, mert 86 évével és számos krónikus bajával ilyesmire már nem vállalkozik. Meg se kérdezem, hogy van-e szüksége kenyérre, mindig hozok neki is frisset.

   Életem e banális részleteinek megörökítése nem szolgál másra, mint hogy eszembe juttassa majd valamikori hétköznapjaimat, úgy a 21. század elején, egy nedves decemberi hónap közepe táján, karácsony felé közeledvén... 

   

Újjászületés

   Szombat-vasárnap  szinte állandóan szemerkélt az eső, már felkeléskor villanyt gyújtottam, mert úgy tűnt, hogy földig érnek a felhők. A hétfő se lett különb.

   Emiatt se kívánkoztam kimozdulni. A hét végét nagyrészt a TV előtt töltöttem, mert egyszerűen nehéz volt a képektől elszakadni. A Notre Dame katedrális restauráció utáni ünnepélyes átadása zajlott. (Megjegyzem magamban, hogy a nevét már szinte nem is fordítják le más országokban, hazai nyelvekre, ha szóba kerül. Pedig pl. magyarul hívhatnánk Miasszonyunk templomának is, hisz ez lenne a szószerinti fordítása... De már Victor Hugo regényének is ez a magyar címe : "A párizsi Notre Dame". Ennek a Viktornak viszont rengeteget köszönhet a katedrális legendás hírneve, viszont a későbbi, már olvasni alig tudó generációk számára Walt Disney jelenti majd a referenciát... esetleg egy híressé vált musical).

    A sok meghívott elnök, császár, király vagy trónörökös eltörpült a templomhajót elfoglaló több ezer valódi díszvendég mellett, akik a mentés és az újjáépítés igazi hősei voltak. Elsőként a többszáz tűzoltó, akik hajnalig küzdöttek a lángokkal, a fenyegető teljes  összeomlással, sokszor életüket is kockára téve. Óriási tömeg gyűlt össze még a füst megjelenésekor délután, párizsiak, turisták vegyesen, végigkísérve egész éjjel, csendben imádkozva, sírva, ki hogy, a küzdelmet. A város, a kormány és a köztársasági elnök azonnal, egy hangon vette kézbe az irányítást. Bevallom, én magam is lélegzetvisszafojtva követtem, kényelmes fotelemből, a TV előtt.

   5 év telt el. Macron elnök már a megnyitás előtti napon eljött újra (ahogy az elmúlt 5 év alatt többször is) és a TV-ből mi is bepillanthattunk az óriási változásokba, 2019. tavaszának apokaliptikus benyomásai után... Elsőnek a nagy világosság tűnt fel : a hófehérnek tűnő falak az évszázados szürkeség után. Mintha fehérre festették volna, pedig csak aprólékos hangya-munkával eltávolították  -  lekaparták  -  a gyertyafüst, szurok, por, helyenként a tűzvészkor megolvadt ólom maradványait a kövekről. Minden restaurálódott, az ablakok megtisztítva, felújítva újra beengedik a fényt, az óriási (8000 sípos) orgonát is szétszedték, elszállították, majd az utolsó darabjáig megtisztítva visszaszerelték a helyére. A tűzvész még javában dúlt, amikor a megmaradt képeket, faragványokat, ereklyéket sikerült láncban kiadogatni az összeomlással fenyegető plafon alatt, az elviselhetetlen hőségben. Minden visszaköltözött a helyére. Mintha misem történt volna? Nem. Sokkal szebben, óriási össznépi élményt hagyva maguk után.

   Van, aki kizárólag istennek ad érte hálát. Joga van hozzá, magánügy. Ami engem illet, látom az országon túllépő megindultságot, adakozást a világ minden részéből, az itteni nagy nemzeti összefogást, ami a nagy dolgok véghezviteléhez nélkülözhetetlen. Ritka pillanat itt Franciaországban, hogy ne legyen belőle össznépi polémia, hogy ne húzzanak ahányan annyifelé az első felindulás elmúltával. 

   Emlékszem, magam is írtam róla pár nap múlva a blogomon : 

"Évente 18 millió turista látogatja a katedrálist: nem hiszem, hogy aki Párizsba jön, elmulasztja; keresztény-e vagy sem, azt hiszem, másodlagos kérdés. 

   Persze, én is olvastam Victor Hugo regényét, láttam a belőle készült (1956) filmet Gina Lollobrigidaval és Anthony Quinn-nel a főszerepben. Azóta már fergeteges sikerű musical is készült belőle, rajzfilmről, videojátékról nem is beszélve! De egy katedrálisba belépni, főleg életemben először, mégis egészen más élmény volt! 1973 telén vagy 1974 nyarán lehetett, Gilbert kalauzolt büszke örömmel.
   Először is megindultság vett rajtam erőt, mint amikor először lát saját szemével az ember egy rég megálmodott tájat, képet, szobrot... Nagyon kicsinek éreztem magam, amikor végigjártam, meglepődtem, hogy mennyi méltóság van az óriási csupasz faragott kövekben az én barokkos aranyozott, festett templombelsőkhöz szokott szememnek! (persze, valamikor a gótikus katedrálisok is festettek voltak kívül-belül, csak az évszázadok lekoptatták a színeket...) Az elhelyezkedése is ámulatba ejtett: óriási hajó a Szajna közepén...
   Aztán megtanultam vele élni, a magaménak is érezni... Nem hívő katolikusként, hanem "csak" állampolgárként, aki szinte családtagnak tekinti, bár csak ünnepélyesebb alkalmakkor jár vizitbe hozzá... Megnyugtató volt, hogy van, rendíthetetlenül, több mint 800 év óta, sok vihart és legutóbb két világháborút is kiállva, szinte elpusztíthatatlan örökkévalóságot sugallva nekünk, törékeny földi halandóknak... 
   Ezért hatott olyan hihetetlennek a magasra felcsapó láng, a sokáig tomboló máglya: mi lesz, ha egyszerre eltűnik ez az elpusztíthatatlannak hitt óriás? Szerencsére a 400 tűzoltó hősies beavatkozása megmentette az épület nagy részét. Igy is évekig fog tartani a helyreállítás, de biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. Párizs mi lenne nélküle?...

(itt irtam rola)

Botladozom...

    Még csak d.u. fél 5 körül járunk, s máris sötétedik. Lehangoló. Azzal próbálok vígasztalódni, hogy röpke 3 hét se kell, máris növekedni kezd majd  -  igaz, cseppenként  -  a Fény napi adagja, s vele szerotonin tartalékunk !  Maga a tény is felvidít egy kicsit... 

   Addig is... Benne vagyunk a karácsonyi előkészületekben. Hol lesz az ünnep a gyerekekkel? Valószínűleg az idén nálunk, megosztva Agnès szüleivel. Az ajándékok beszerzése körüli fejtörőt nem részletezem, évről-évre bonyolultabb, hiszen nem akarom magam ismételni, s nőnek a gyerekek is. Míg játékra vágytak, bizonyos tekintetben könnyebb dolgunk volt. Kb. 12-14 személyről lesz szó. Egyrészt öröm számomra az ajándékok kitalálása és beszerzése, ugyanakkor egyre fárasztóbb. Ha arra gondolok, mi lesz belőlem akár 5 év múlva (ami látszólag nem hosszú táv, de én már azt is kétkedve centizem...), most még örülök, ha kitelik tőlem az ünnep a megszervezése és lebonyolítása. 

   

Lassanként beleízelődhetnék az öregedés stációinak taglalásába, de olyan pontosan, ízesen, olykor meglepett, máskor rezignált öniróniával, ahogyan azt Illyés Gyula remekelte meg a "Kháron ladikján" című művében (Szépirodalmi Könyvkiadó 1969, még a moszkvai magyar könyvesboltban vettem 59 kopejkáért !) úgysem tudnám. A múltkoriban eszembe jutott a könyvecske, ott lapul az íróasztalom egyik üregében. Csak a kezem kell kinyújtani érte. 

   Hogy miért jutott eszembe ? Hát ezért:

   " - A pizsamák ! Hol vannak ?

A telezsúfolt kamrában kutatok, sietősen, hajnali ötkor; vonathoz indulás előtt.

   - Miféle pizsamák ?

   - A két ötliteres !

   - Pizsamák ?!  -  a mindig türelmes, kedves, gyógypedagógus hangsúlyban csodálkozás csendül. Ismerjük az ingerült kézmozdulatot, mellyel mi magunk legyintjük le ostobaságunkat. Az alábbi mondatot egy ilyen legyintés vezeti be.

   - A demizsonok !"

Hát igen. Nyelvbotlás, szóbotlás. Azelőttről ilyesmire nem emlékszem. Nem aludtam volna eleget?... Vagy csak az a fránya homokóra csuklott egyet. 

A kamaszkori nyarak múlhatatlan nosztalgiája

    Nemsoká itt a december  -  a hét végén, vasárnap! Ma reggel nagyon fáradtan ébredtem, nemcsak azért, mert rossz alvásritmusom lassanként beidegződött szokássá alakul. A fáradtság érzése elhatalmasodik, s arra sincs erőm, hogy változtassak egyik fontos okán... Ördögi kör  -  avagy a kígyó saját farkába harap, ahogy a francia kifejezi ("le serpent se mord la queue"). Az idő felgyorsul, a napok is rövidebbek. Közvetlenül az ablakok alatt, már reggel fél 8 körül elkezdtek a fúró- és lapátoló gépóriások sétálgatni, remegtek tőlük a falak is. Állítólag még egy évünk ilyen lesz, ha ki bírjuk várni a végét...

   Miért is fekszem olyan későn? Rájöttem, hogy egyszerűen kezdem szeretni az éjszaka csendjét, nyugalmát. Nappal rengeteg inger bombázza az ember tudatát. Nincs időnk megemészteni a tömérdek információt, kereskedelmi és kulturális ajánlatot. Jön a nagy ajándékozási roham, mindenki szeretné kivenni belőle a részét, úgy, mint vásárló, de úgy is, mint ajánló! Sok potenciális ajándékkészítő évi jövedelmének ez a csúcspontja, tisztes százaléka. Kulturális programok, kiállítások számítanak a látogatókra, hiszen a pénztárca ilyenkor könnyebben nyílik meg.

   Néha az az érzésem, hogy ringlispilen ülök, forog velem a világ!... Szeretnék leszállni és elbújni egy csendes helyre, mint kamasz koromban, dunántúli vakációim idején. Iduska néném kertjében üldögélni egy kivágott fatörzsön, a szőlőtőkék, kövér répalevelek, az igénytelen, mégis buzgón virágzó törökszegfűk között. Hallgatni a Malomárok csobogását a kertek alól, kezemben könyvvel vagy palettával, fejemben a nyár zsongásával, melyben benne van minden, ami betölti a vakáció fogalmát : a mélységes nyugalom biztonsága, melyet senki sem zavar meg, s ezáltal lehetővé teszi a sok fontos élmény lassú átérzését és a gondolatok leülepedését, beépülését kamasz lelkivilágomba. 

Elvonó kúra

   A hét végén megünnepeltünk négy elmaradt, ill. egy ötödik, még el nem következett születésnapot. Köztük volt az enyém is, mert a dátuma még az októberi magyarországi útunkra esett. Bár én magát az utazást tekintettem születésnapi meglepetésnek fiam részéről, újabb 2 érdekes könyvvel bővítette az elolvasandók  hegyeit-halmait.

   Igen, miközben egyre kevesebbet olvasok, vallom be sajnálkozva és főleg szégyenkezve, magam előtt és ezennel nyilvánosan is. Legalábbis papír formában kevesebbet, javítom ki, mert a képernyőn azért rengeteget olvasok, főleg újságcikkeket, interjúkat, blogokat... Pedig tudom, hogy a képernyő több kárt tesz a látásunkban, mint a papír. A szemműtéteim óta valahogy nehezen találom meg újra az ágyban olvasás több évtizedes szokását, pedig anélkül annak idején nem is tudtam elaludni. 

   Olvasom egyre gyakrabban, hogy néhányan próbálják felvenni a kesztyűt az életünket uraló és lassan bekebelező Internettel (főleg a smartphone mindent helyettesítő alattomos készenlétével) szemben, mely nélkül a fiatalabb generáció (de nemcsak ők!) már se élni, se halni, se lélegzeni nem bír... Talán még a legöregebbek között maradt fenn egy vékony réteg, akik ismerték a nem is olyan nagyon "régi világot", amikor a telefon csak hívásra volt alkalmas, sőt eleinte zsebre se lehetett tenni... Aki feltalálta és az egész bolygónkra rászabadította ezt a varázslatos szerszámot, talán nem is képzelte el teljességében, milyen gyorsan és hatásosan lehet az egész emberiség agyműködését rabszolgasorba taszítani, mégpedig úgy, hogy az boldogan követelje a bilincseket!

   Ennek tudatában egyesek "képernyő elvonó kúrára" mennek, sőt, nem bízva csupán akaratukban, fizetni is képesek érte. Akik megtették, a szabadság rég nem tapasztalt ízéről beszélnek, a valaha érzett illatokról, hangokról, képekről : más szóval, az érzékszervek újra ébredéséről, sőt, egyenesen az idő lelassulásáról számolnak be...

Születésnapi előzetes...

     Valami őszi nyavalya kóvályog körülöttünk. A gyógyszerész szerint, akihez több mint 30 éve járok, ez még nem a soros influenza járvány, felvettem hát az oltást még a hét elején. Egyre tisztesebbé váló korom és egy-két idült nyavalyám miatt még szeptemberben megkaptam a meghívó levelet a betegbiztosítótól az inluenza és a Covid elleni oltások felvételére. Természetesen nem kötelező, de 65 éves kortól ajánlott. Ráadásul ingyenes. Két hét múlva felveszem a másikat is, a bal vállam már úgyis megszokta a szurkálást.

   Az idő kezd valóban ősziessé válni. Ezen a héten nem láttuk a napot, reggelente viszont nedves köd szitált az ablak alatt várakozó autókra. Tegnap 7° volt, ami nekem még enyhének tűnt. El voltam foglalva egy vacsora megszervezésével. Nem könnyű legközelebbi barátaimat egy napon összehozni, pedig csak négyet akartam elérni, közülük kettőnek szintén szeptember-októberben van a születésnapja. Ki mondja, hogy a nyugdíjasok időmilliomosok? Körülöttem bizonyára senki.

   Elmentünk kedvenc vendéglőnkbe, amely fél év felújítás után újra kinyitott. Előzőleg nálam jöttünk össze egy aperitifre, hogy kicserélhessük kis ajándékainkat (többnyire virágot, könyvet). Annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy az egy órából másfél lett, mire el tudtunk indulni, egy autóba zsúfolva az öt személyt. Az asztal körül tovább folyt az élénk társalgás, jó három órán keresztül, alig bírtunk elválni. 20-30 éve ismerjük egymást...

    A jövő hét végén a családi kör következik egypár elmaradt születésnap pótlásával...

az asztal már leszedve a vacsora végén, de a pincér még kérésre lefotóz bennünket 

A gyerekkor üzenete

   Holnap már november kezdődik. Hihetetlen! Igaz, egyelőre csak 13° van kinn, de százágra süt a nap! Néha kicsit tétovázva, de még naponta ellátogat hozzánk, ide északra, hisz tudja, hogy az itteniek a legkisebb napsugárért is hálásak! Megbecsülik, dédelgetik, kiülnek a szabadba, mosolyt csal az arcokra. Ajándékként fogadják, nem úgy mint az elkényeztetett déliek, akiknek olyan, mint a belélegzett oxigén : csak akkor veszik észre, ha hiányzik!

   Valahonnan ismerős nekem az itteni mentalitás : gyerekkorom világa üzen vele vissza. Az ötvenes-hatvanas évekből. Természetesen az anyagi körülmények összehasonlíthatatlanok, itt is, ott is. Egy dolog azonban ismerős : nem vagyunk/voltunk elkényeztetve. Mindenből csak a legszükségesebb, abból se mindig. Rengeteg munka árán és lépésről lépésre. Ez a lassú jobbulás felé mutató fokozatosság alapozta meg a mentalitásunkat. Ahelyett hogy megvalósíthatatlan nagy álmokon gyötrődtünk volna, örültünk a legkisebb előrelépésnek is, ajándékként fogadtuk valakitől, valahonnan, kinek hite szerint : a párttól, ha elhitte a kommunista propagandát, istentől, ha a vallás győzte meg. Volt, aki egyszerűen csak magára számíthatott, de az önbecsülés is fontos támasz, tartást ad.

   Sokszor elgondolkodom, vajon mitől van, hogy szinte azonnal otthon éreztem magam itt, az északi emberek között, annak ellenére, hogy a napos órák sokszor hosszan tartó hiányát máig se tudtam megszokni. Pedig 34 éve ismerem. Talán azért, mert hamar ráéreztem erre a bensőséges közös "alapra", melyre őseink élete s részben a miénk is épült. Megmaradt belőle a hála érzése és az emberi kitartás, a szolidaritás máig is élő tapasztalata.

kép az idei vásárhelyi Őszi Tárlatról

tavasz van, virágoznak a meggyfák a ház előtt

Visszatérés a megszokotthoz, ami kellemes is lehet!

    Ideje erőt vennem letaglózó fáradtságomon, amitől egyszerűen elalszom, mihelyt leülök egy fotelba, pláne a TV elé... 

   Pár napja jöttünk vissza Magyarországról, ahová születésnapi meglepetésként, hogy ne mondjam "tortaként" vitt el a fiam autóval (maradt még egy kis ideje állása elfoglalásáig)... Indulás reggel 7 h felé oda-vissza, érkezés 19 órás autózás után, amiben volt azért néhány rövid megálló benzinért, csésze kávéért. Bizonyára rövidebb lett volna az utazás a zuhogó eső és az útjavítások okozta lassítások nélkül, így csak jóval éjfél után értünk Mindszentre. 

   Kárpótolt az ébredés a reggeli napsütésben, amely nem is hagyott el bennünket egy jó hétig! Nagyon kívántam, hogy legalább a születésnapomig (okt. 12.) tartson ki, sőt, ha lehet, a hónap végéig  -  ilyen telhetetlen vagyok, elismerem, de annyira kiböjtöltem! 20-án éjjel jöttünk vissza, egy napos kitérővel unokahúgoméknál a Dunántúlon. Azóta álomkóros vagyok, pedig sok tennivaló vár rám! A nap végig velünk volt, sőt, hogy lekopogjam, még ide is követett bennünket.

   Szombaton mindjárt ebéd várt sógornőmnél (öcsém özvegye), pedig július elején operálták törött vállával és mégis több fogásos ebéddel, 2-3 féle süteménnyel kényeztetett bennünket és unokaöcsém családját... Majd minden nap elmentünk fiammal hol Szegedre, hol a környező városokba, esetleg egyszerűen a mindszenti szép Tisza partra. Különösen örültem, hogy pont a vásárhelyi Őszi Tárlat idején jártunk ott és megnézhettem annyi év után a színvonalas kiállítást, amit éveken át nem mulasztottam el! Emlékszem, még általános iskoláskori rajztanárnőm (Emike néni, aki felfedezett ötödikben és végig nagyon hitt bennem  -  azt hiszem, jobban, mint én magam...) ültette belém a múzeumok, kiállítások szeretetét, mely azóta se múlt el.

   Több barátnőm említette, milyen szerencsém van, hogy fiammal kettecskén tölthetek el 10 kiváltságos napot!... Igen, elismerem, hogy igazuk van. Nem vagyok ugyan fiát kisajátítani vágyó anya, menyemet soha nem tekintettem riválisnak, aki "elrabolta" volna a fiamat. Sőt, minden vágyam, hogy ők végleg egymáshoz tartozzanak. Nem magunknak szüljük, neveljük gyerekeinket, hanem hogy elrepüljenek és saját életüket éljék. Ha pedig nagy ritkán az a kiváltságos szerencse ér, hogy akár egy napot is együtt tölthetünk, mindig megtaláljuk a régi bizalom hangját, amelyen többnyire mindent megbeszélhetünk.

Követendő példák

   Nagyon zsúfolt lesz a délutánom, s ezalatt itt pötyögök a blogomon  -  örök kihívás a könyörtelen idővel szemben, hisz úgyis behajtja rajtam a tartozást!  -  de milyen finom érzés az illúzió, hogy én határozok...

  Ismét vár rám a csomagolás, az utolsó bevásárlás a kora reggeli indulás előtt.       

Szeretek máshol lenni néha, csak utazni ne kellene olyan messze! Kimerítő, végetérhetetlen, de eltávolodni és visszatérni szintén kellemes. 

   Eszembe jut egy Clint Eastwood-nak tulajdonított szöveg a Net-ről, melyben azt ecseteli, hogyan kell legendás alkotóerejét megőrizni 94 éves korában is. Ime egy részlet, hátha valaki nem olvasta a FB-oldalamon :

“... Amikor reggelente felkelek, egyszerűen nem engedem be az öreget. A titkom 1959 óta ugyanaz: elfoglalt vagyok, és nem hagyom, hogy az öreg betegye a lábát a házba! Szó szerint ki kellett rúgnom, mert a fickó már kényelmesen berendezkedett, állandóan pisilni kellett vinni, és kizárólag nosztalgiázni tudott.

Aktívnak, élőnek, boldognak, erősnek, és tehetségesnek kell maradni! És ez mind megvan bennünk, az intelligenciánkban, a hozzáállásunkban, a mentalitásunkban. Fiatalok vagyunk, akik függetlenek! Meg kell tanulnod küzdeni azért, hogy ne jöhessen be az öregember!

Az az öregember, aki ott dekkol megfáradtan az út szélén, és megpróbál téged elbátortalanítani.

Egyszerűen nem vagyok hajlandó beengedni ezt régi hangulatot, ezt a kritikus, barátságtalan, irigy, és panaszkodó hangot, aki lesi a múltat, hogy aztán kiüthessen az újraélesztett traumáival és fájdalomhullámaival.

Muszáj, hogy hátat fordíts ennek az öreges morgolódásnak, haragnak, panaszkodásnak, amiben nincsen semmi bátorság, és ami tagadja, hogy az időskor igenis lehet kreatív, határozott, fénnyel és támogatással teli!

Az idősödés lehet kellemes, sőt, akár még szórakoztató is, ha tudod, hogy mit kezdj az időddel, ha elégedett tudsz lenni azzal, amit elértél, és ha továbbra is képes vagy ábrándozni!

Ki az öreggel a házból!”

(Klusovszki Istvan feljegyzése nyomán) 

   Tény, hogy Clint Eastwood hihetetlenül csábító példa. Szinte évről évre jelentkezik új forgatással, filmsikerrel. Arca mély barázdáit nem is próbálja kisímíttatni : úgy szép, ahogy megőrzi, amit az évek rárajzoltak. Ennyi idős korban már szinte büszkélkedhetünk is velük, mint nehezen elérhető teljesítménnyel!...

   Ismerek körülöttem legalább két ilyen személyt, akikből árad az energia és soha nem panaszkodnak! Példának tekintem, ha egyelőre nehezen is tudom követni őket, de igyekszem...

   

Szép őszelő...

    A gyönyörű napos hétvégét ugyanolyan szép hétfő és kedd követte... Nem térek magamhoz! Vajon mivel érdemeltem ki ezt a kegyelmi állapotot (ami, remélem, még nem ért véget...)? Jó ideje már, hogy nem kényeztet a sors. Legtöbbször meglepetéssel  -  ha nem gyanakodva  -  fogadom az eféle ritka ajándékot és óvatosan körüljárom, valóban nekem szólt-e? Nem tévedett vajon a láthatatlan postás, hiszen majdnem minden ajtó, ház, postaláda hasonló körülöttem?...

   Ilyenkor általában feldobódok egy kicsit és vagy elhúzódó ügyek intézésébe fogok, vagy írni, esetleg rajzolni támad kedvem, még ha ez utóbbi nem is torkoll mindig megvalósításba. "Nagyobb lélegzetű tervem" elindult, még ha útközben folyvást alakul is, akár egy szobor vagy egy kép. Az ember állandóan felbecsüli, méricskéli a súlyát, a formáját, a részleteket az egészhez viszonyítva illesztgeti a helyükre. Ezért olyan hosszadalmas prózát írni a vershez képest, azt hiszem. Ráadásul jól tudom, hogy nem vagyok Balzac, de még Dumas sem.

   Az előbb elmentem a bankba olyan ügyet intézni, amelyhez személyes kontaktusra volt szükségem. Még napszemüvegben is vakítottak az erős kontrasztok az utcán. Ha már itt voltam, bejártam a központban néhány utcát, mert már rég nem mozdultam ki sétálni. A végén alig volt jártányi erőm... Ha legközelebb felhozom orvosomnak (3 havonként látom gyógyszert felíratni) a fáradtság, súlytöbblet, időnként feldagadt boka, kifulladás szimptómáit, esetleg szívelégtelenségre gyanakszik majd és újabb vizsgálatoknak vet alá, melyektől előre viszolygok, hiszen a megmaradt napjaimból veszi el az életet... (Tudom, tudom, hogy fordítva gondolkodom, de valóban így élem át...)

   Nade ne maradjunk egy ilyen gyönyörű napon ennél a csúnya negatív felhangnál : szeretem az enyhe, símogató őszt, szeretem, szeretem, maradjon velem minél tovább!

a gyerekek kertjének gyakori vendége

Egy jól eltelt hét

   Szeptember 7-e óta távol voltam ebédlőm kedvenc sarkától, ahol nap mint nap a képernyő vár rám. Nekem legalábbis hosszúnak tűnt, hiányzott a szavakkal kapirgálás utánozhatatlan öröme. Kárpótolt viszont kedves unokahúgom és férje 6 napos látogatása. Legutóbb 2 éve voltak nálam, kellemes emléket hagyva maguk után.

   Fiam is eljött velem a reptérre (lehetséges, hogy aggódott, látva rajtam az elmúlt 2 év nyomait), ahonnan késő este értünk haza, de másnap már indultunk is hozzájuk Párizs környékére. Hogy variáljuk egy kicsit, azt javasoltam, hogy kerüljünk el a normand tengerpart felé és azt kövessük egy darabig... Igy 230 km helyett 600-at tettünk meg, míg este elértünk hozzájuk. De Honfleur, Deauville bőven megér egy kerülőt! Ráadásul a napsütés is kegyes volt hozzánk és egy hétre mellénk szegődött. Kint ettünk kisvendéglők teraszain, és lekerült rólunk a szélfogó kabát. Győző beballagott egy darabig a tengerbe is.   

la Dame á la Licorne

Másnap visszamentünk Párizsba, ahol a "fiatalok" kisétálták magukat a "Marais" nevű negyedben, ahol többek között Picasso múzeuma és a Place des Vosges található. De voltak a Notre Dame környékén is, mely visszakapta a tűzvészkor tönkrement harangjait és hamarosan ismét teljes szépségében újra látogatható lesz belül is, óriási restaurációs munkák után. Én persze nem vettem részt a majd 10 km-es gyalogtúrán, más tervem volt : megnéztem a Cluny apátságot, melyben a középkor múzeuma kapott helyet, a Sorbonne-tól pár lépésre. Egyetlen terem érdekelt benne ezúttal, melyet a "Dame à la Licorne" névre hallgató XV. sz-i faliszőnyeg foglal el teljes egészében. A gyapjú és selyemszálakból szőtt, csodálatos színekben pompázó 6 óriási szőnyegből álló együttes elfoglalja mind a 4 falat, és az 5 emberi érzékelést (látás, hallás, ízlelés, szaglás, tapintás) jeleníti meg képekben. A hatodik kép, ami engem leginkább lenyűgöz  a "quintessence" ábrázolása. Elvont fogalom, a fordítása kvintesszencia, azaz valaminek a lényege, veleje, legfontosabb elvi jelentősége, finom szubsztanciája. (Ennek a szimbolikáját szeretném legközelebb tanulmányozni egy rövid vitaindítóban, és ehhez kellett nekem a valóságban is megnéznem  -  vagyis, bevallom, ez szolgáltatott ürügyet, hogy elmenjek a múzeumba és "élőben" is lássam a szép középkori Hölgyet a mesebeli Egyszarvú társaságában...)

   

A harmadik nap visszamentünk a Montmartre-ra. Nem volt felfedezés vendégeinknek, inkább visszatérés. Nekem pedig nem messze egy kis galériában akadt dolgom. Egy szobrász állította ki műveit : már évek óta követem a munkáját a Fb-on, de eddig csak képről. Ezúttal alaposan megnézhettem a kiállításon a különböző, egyre nagyobb és bonyolultabb kompozíciókat. Hirtelen eldöntöttem : most vagy soha, engedek életem nagy valószínűséggel utolsó csábításának és megveszem az egyik kisebb darabot (amit 3 részletben fogok kifizetni!). Talán lesz még pár évem elnézegetni a nappali falán!...

Mindig közbe jön valami!

   Ez a szívből fakadó felkiáltás többször is rám talál napközben.

   Ha olvasok, hallok, látok valamit, esetleg krumplipucolás, kertészkedés közben eszembe jut valami, ami megérint, félreteszem későbbre, esetleg lejegyzem egy mondatban a "Zapbook" névre hallgató vastag spirál füzetbe egy telefonszám, egy érdekes idézet (magyarul vagy franciául), a sós "cake" receptje és Marc Bourlier nemsoká megnyíló párizsi kiállításának dátumai, valamint a Licorne (Egyszarvú, Unicornis stb)-ról szóló jövendőbeli terjedelmesebb tanulmányhoz begyűjtött pár jegyzet és még sok más közé. 

   A szemem, az agyam állandóan dolgozik készenlétben, nem csoda, ha időnként muszáj átkapcsolnom lassabbra, másra, haszontalanra, ami nem kíván koncentrációt. Ilyenkor - rádiózás közben - kirakok pár pasziánszot, főzőcskézek is, mert ahhoz még ragaszkodom, hogy normális időben egyek, hogy életemnek legyen bizonyos kerete. A teljes káoszt nehéz lenne elviselnem, éppúgy, mint a nagyon merev rendet. 

    Természetesen sokat vagyok egyedül, bár nem vagyok magányos. Tegnap este pl. egy társulati összejövetelen voltam, kb. 30-an lehettünk. Egy-két újabb taggal gyarapodtunk, úgy látszik, sokaknak hiányzik a támpontokat "kereső" (ezt a szót használom inkább, mint azt, hogy "nyújtó") együtt gondolkodás, véleménycsere. Tagjaink életkora a 26 és a 90 év között ingadozik, s közülük a "doyen" az egyik legdinamikusabb. Úgy látszik, a fejtörés efajta módja is segíti az agytekervények karbantartását! 

Nyárvégi vigasságok

   Augusztus utolsó napja. Megvártam a negyedik bejegyzéssel. Nem mintha nem írhattam volna meg előbb  -  "írhatnékom" is van Borka szavaival, történik is ez-az  -  de sokszor kivárom az utolsó pillanatot... Ezen már nem is érdemes mélázni, hiszen úgysem tud tartósan megváltozni. Egész belső habitusomat kellene kicserélni, arra meg már késő. Ha egyáltalán lehetséges.

   Egy hosszabb lélegzetű dolog írásába kezdtem. Voltak már évekkel ezelőtti próbálkozásaim ebben az irányban, de mindannyiszor megtorpantam : nem ért be a vágy kifejezési formája. Még most se vagyok benne biztos, de az a bizonyos Balzac-i szamárbőr sürget. Nyári találkozásaim a múlttal szintén érleltek rajta. A tény, hogy franciául írom, egyszerre könnyít és nehezít rajta, de megbirkózni a nehézségekkel mindig izgalmas vállalkozás. 

   Sok meghívás (részemről is, számomra is) esett augusztus második felére, látszik, hogy sokan visszajöttek a nyaralásból. Fel is vettem 2-3 kg-t, pedig inkább le kellene belőlük adni, sokkal többet. Most enyhe, kellemes 25°-os napos idő van, bárcsak így maradna novemberig, futó éjszakai záporokkal. Kezdődne a vénasszonyok nyara, gyengéden, nagylelkűen, irgalmasan...

   Pár napja valaki elküldte horoszkópom elemzését. Soha nem találkoztunk (ismerős ismerőse), csak születésem dátumat és óráját tudja. Az elemzés eléggé találó. E "tudománnyal" szembeni racionális fenntartásaim ellenére felpezsdített, kicsit meglepett és jót tett a hangulatomnak! Ráadásul senkinek sem ártok vele. Még magamnak sem!

Végleg kihúnyt egy csillag...

    Eláraszt bennünket az Alain Delon halála által kiváltott média hullám. Nemcsak hazájában, Franciaországban, hanem sokkal szélesebben. Érthető : világsztár volt. Még akkor is, ha a 90-as évektől fokozatosan új filmes nemzedék új témákkal, játékmóddal átvette az uralmat a mezőnyben. Ettől függetlenül kiváltságos helye  -  az utolsó nagy sztárok között  -  örökre megmarad. A tévécsatornák halálhírének felröppenése óta megállás nélkül sugározzák nagy klasszikus filmjeit, interjúit, a róla szóló tanúvallomásokat. Mozgalmas élete történetét. Anélkül, hogy magam is bővíteném a dicshimnuszt zengők sorát, esetleg a pletykarovatban szemezgetőkét, csak egypár saját gondolatban búcsúzom tőle.

   

A szépsége... Nyugodtan állíthatjuk, hogy a férfiszépség megtestesítője volt és marad sokáig, még "hervadóban" is. Metsző, szürkéskék tekintete és a mély "oroszlán-ránc" a két szemöldöke között eleve távolságot teremtett körülötte. Egyszer bevallotta egy interjúban, hogy lelke mélyén mindig is az a kisfiú szenved vígasztalanul az elhagyatottságtól, aki szülei válása óta nem látta az apját, sőt, nevelőszüleit is ritkán, mert 8 éves korától internátusba adták, majd 14 évesen nevelőapja hentes szakmáját kellett elsajátítania... Inkább beállt katonának.

   Hazatérve Párizsba ment, ahol a filmforgatásokon kezdett nézelődni, dolgozni, s ez megmentette az alvilágtól. Hamar észrevétette magát, szépsége mágnesként vonzotta a női szíveket. Sok nagy rendezővel dolgozott (Losey, Antonioni, Visconti, Melville, Deray, René Clément, Verneuil etc.), egy időben maga is megpróbálkozott a rendezéssel, de pályája már alkonyulóban volt. Sokszor hangsúlyozta, hogy nem végzett semmilyen színiiskolát, ő nem szerepet "alakított" a kamera előtt, hanem "élte magát"... Talán ezért is van bennünk az a homályos érzés, hogy minden szerepben "Delon" van előttünk, akár Jean Gabin vagy Lino Ventura esetében is, akik szintén nem voltak nagy kaméleonok, elsősorban saját magukat élték a vásznon.

   Élete utolsó éveit meglehetős magányban töltötte birtokán, kutyái társaságában. Kápolnája rég készen áll, hogy végső nyugalmát befogadja, körülvéve kutyái több mint harminc sirjával...

   Nagy tehetségű művészek élete szemünk előtt zajlik, alkotásaik szinte beépülnek mindennapjainkba, a bennünk keltett emóciók útján, hatásuk majdnem észrevétlenül alakítja a mi gondolat- és érzelemvilágunkat is. Ezért érezzük talán olyan nagy veszteségnek végső távozásukat életünk színpadáról...

  

Olimpia utáni szélcsend

    Elolvasom előző bejegyzésemet a hónap elejéről, az olimpiai láz kellős közepéről. Eszembe jut, hogy majdnem egy hete vége e különleges, ma már úgymond zárójelbe tehető periódusnak. Lecsillapult az állandó lelkes izzás, mialatt a médiák világa felhagyhatott a kákán is csomót kereséssel  -  mert ugye, ha nincs semmi említésre méltó rossz hír, mivel fogják meg a közönséget?... Az időben közlekedő vonat nem téma.

...kitisztítva, gyep lenyírva!...

   Közben átvészeltük a kánikulai hullámot (legalábbis ezt, a következő előttit) itt északon, kiülhetünk újra a napernyő alá. Kihasználtam a napnyugta előtti enyhébb órákat (egyre korábban, fél 10 felé nyugszik a nap  -  1 órát vesztettünk máris a világosságból...), hogy lemehessek a kertbe kiszabadítani a rózsafákat a régóta szabadon garázdálkodó folyondár karmaiból... Hamar ellepi a kertet, makacsul felfut mindenre, s alig lehet letépni a tüskés ágakról, melyekből teljesen kiszívja az életnedvet... Tavasszal szinte minden nap esett, s ez az élősködő imádja a nedves környezetet, szinte szemlátomást terjeszti ki a többször tíz méterre is elágazó csápjait. Öt napon át viaskodtam vele, a végén megtömtem négy nagy (130 l) zsákot a kézzel leszaggatott gazzal, majd a lenyírt gyeppel, minimum két-két és fél órákat görnyedve a gaz fölé... Amikor elszállítottam végre a zsákokat a hulladék-telepre (s itt eszembe jutott Ágitól nemrég kapott közös témánk a büszkeségről), bevallom, büszke voltam magamra egy kicsit, mert a júliusi éjszakai autózások után nem hittem volna, hogy térdeim kibírnak egy intenzív kertészkedést !... 

   Anne barátnőm ismét összehívott néhány ismerőst kis kerti uzsonnára, bár épp előtte végzett egy jó hosszú családi vendégjárással... Igaz, hogy pár évvel fiatalabb nálam, de nagyon csodálom fáradhatatlan szervezési készségét, hogy összetartsa a baráti és családi közösségeket. Szeret és tud is főzni, mindenféle szép, elegáns tálalással pepecselni, amiben egyikünk se tudná felülmúlni... Részemről ebbe könnyen beletörődtem, nem veszem fel a kesztyűt.

   Tegnap a kórházban töltöttem pár órát egy kontrollon (TEPscan), 9-re ott kellett lennem és dél körül szabadultam. A délutánt szokatlanul fáradtan a TV előtt sorvadoztam el, hogy a kis radioaktív csemege távozhasson a szervezetemből.

Az első olimpiai hét

    Augusztus elején járunk. Időnként kisebb-nagyobb zápor zúdul ránk, de nem tart sokáig. A kánikulai hőség nem is hagy alább igazán, talán kicsit enyhül. Egy hét óta  szinte ki se lépek házból, napról napra halasztgatom a bevásárlást, egészen addig, míg egyetlen alma árválkodik csupán a gyümölcsös kosárban... Holnapig elég lesz.

   Szerencsére megkezdődött az Olimpia, van mivel elfoglalni nyári napjainkat. Kis lelkiismeretfurdalást hagy maga után a sok passzív sportolással eltöltött óra. Kertészkedni nem tudok a rekkenő hőségben, de már látni se bírom az egyre terjeszkedő dzsungel látványát. Időnként lemerészkedek egy-két órára úgy alkonyattájt, de 21 h felé újra visszahív a még forróbb esti olimpiai program.

   Hihetetlen hangulat uralkodik az olimpiai játékok színterein, Párizsban és a vidéken lejátszódó sporteseményeken is, nem beszélve a TV-ről, mely sokszor 3 csatornán is közvetíti az eseményeket (a fizetősöket nem említve). Nem ritka a 12 millión túli nézőszám, pedig Franciaország nem tartozik a nagy sportnemzetek közé, mint pl. Anglia, Németország stb. A játékok színterei telve, a hangulat még a TV képernyőjén is átsüt és a sportolók nem győzik hangoztatni, hogy ilyen biztatásról nem is álmodtak és eredményeik egy részét neki köszönhetik. Igy pl. a "bizalmasabb", diszkrétebb sportok művelői  -  mint pl. a vívás, az úszás, a cselgáncs, íjászat, stb.  -  telt házak előtt játszódnak, rendkívül lelkes nézőterek előtt.

   Hozzá kell tenni, hogy Párizs kerületei, ahol az események lejátszódnak, szintén pozitív hangulatot árasztanak. A turisták nagy számban érkeztek, az utcákon is jókedv uralkodik, s még a metróban is mosolyognak egymásra az emberek! Valószínűleg mindez nagyban visszaesik később a régi morózus hétköznapok szintjére, de ha kitart két hétig, már az is valami! Jót tesz mindenkinek a lelkesedés, az összetartozás érzése.

    Nehéz, feszült hetek, hónapok vannak mögöttünk. A franciák amúgy is az elsők között hajlamosak szapulni felelős vezetőiket, ha azok valami nagyszabású tervet   próbálnak megvalósítani. A párizsi olimpia szervezői szintén majd 10 éves "bashing" áldozatai voltak... Túl drága, túlságosan eltér a megszokottól, nem lesz elegendő biztonság, túl sok kényelmetlenséggel jár, el fogja mosni az eső stb... Ráadásul elnökünknek pont előtte támadt a mindenkit (kivéve a jobbos, balos szélsőségeket) sokkoló ötlete a parlament feloszlatásáról és a rendkívül gyorsan lezajló választásokról! Igy aztán kb. félkómás állapotban vártuk a megnyitót, melyre ráadásul egy óriási zápor is meghívatta magát! Kb. minden összeesküdött!

   A megnyitó mindenkit meglepett, megcáfolta az összes fanyalgó, sőt ellenséges hangot, melyek kivétel nélkül a "dekadens,  -  sőt rothadó  -  nyugat" hagyományos,  többnyire írígy szapulói közül kerülnek ki. Az ultrakonzervatív körök (élükön Putyin és kebelbarátai, Orbán és Trump, valamint egyes vallások szószólói) ugyan kicsit megbotlottak általános műveltségből, amikor egy emberként rávetették magukat a kékre festett Bacchusra, akiben az "Utolsó vacsora" paródiájának Krisztusát vélték felfedezni... Holott egy 17. sz-i festő (Jan van Biljert ) görög istenek lakomáját ábrázoló képe ihlette... Az olimpia görög eredetére célozva, ami talán még nem számít blaszfémiának náluk sem (bár Fr.o-ban ezt a fogalmat a forradalom már a 18. sz-ban eltörölte).

   Egyszóval, még  1 hét van hátra az olimpiából. Idejére az antik világban beszüntették a háborúskodást. Erre sajnos mai világunk képtelen. Én viszont vakációt írok ki magamnak mindennapi gondjaimat illetően. Elbocsájtom őket legalább erre a 2 hétre. Talán kedvük lesz békén hagyni erre a kis időre...

Teddy Riner, az élő legenda (kékben)

A rövid hét másik fontos eseménye II. rész

    Megpróbálkozom a folytatással, ugyebár addig üssük a vasat, amíg meleg! (bár a meleget ne nagyon emlegessük, ide is 30°-ot jósolnak hamarosan! Igaz, hogy az nem 41°, mint otthon volt)

   A másik fontos találkozóról szeretnék még mesélni. Rövid tanári pályám iránt máig is mély nosztalgiát érzek, melyet szentesi diákjaimnak köszönhetek. A SzU-ban töltött másfél éves gyakorlattal mögöttem, kezdő tanárként tele voltam lelkesedéssel orosz-francia tagozatos diákjaim iránt és messzemenően kibővítettem számukra a száraz, unalmas tananyagot dalokkal, mesékkel, irodalmi szövegekkel... Egyik diákom megnyerte a megyei orosz versenyt és az országoson is jól szerepelt, majd a szegedi egyetem orosz tanszékén dolgozott, ha jól tudom, nyugdíjas koráig, osztálytársa pedig a SzU-ban végzett a Lomonoszov Egyetemen. Pedig ők voltaképpen francia tagozatosok voltak heti 12 órában. Orosz tagozatos csoportomhoz még mélyebb kapcsolat fűzött (heti 5 órában), pedig csak az első 2 évben lehettem velük, mert G. szerződése lejárt és Algériába vitt az utunk.

   Volt diákjaimmal először levélben, majd jóval később, a Facebook megjelenése óta felevenedtek a régi kapcsolatok. Először 2017-ben, majd most, júl. 10-én láttuk egymást viszont. A szentesi Liget vendéglő kellemes hűvösében eltöltött 2 óra elszállt egy pillanat alatt. Szemükből régi kamasz diákjaim tekintete sugárzott felém, hiába telt el közben pontosan 50 év! S én ugyanúgy szerettem őket, ahogy azelőtt, nem téve különbséget ebben a jól és kevésbé jól teljesítő diákok között, bátorítva, velük örülve, ha valami haladást tapasztaltam, hiszen mindig is szerettem megosztani, ami engem is lelkesített. Ez volt számomra az elégtétel, a jutalom. Egy diákot mindig is biztatni kell, elismerni legkisebb előrelépését is, nem pedig letörni, megalázni. Úgyis megérzik, ha a tanár szereti őket (és a tantárgyát), s többnyire viszonozzák is.

   Azóta sokszor nézegettem el meghatottan figyelmes ajándékaikat : a kis könyvet, melyet emlékekből, fényképekből szerkesztettek, a szép tollat és a cserép virágot... Mindig eszembe fogják idézni ezt a velük töltött kedves délutánt.

Egy rövid hét sok eseménye I. rész

    Most látom, hogy lassan már a nyár közepén járunk, és június 24. óta egy betűt se írtam erre a blogomra!... Bevallom, nem hanyagság volt az oka, hanem a múlt hónap végén alaposan felszaporodott tennivalók.

   Lucie unokám júl. 3-án reggel tette le az utolsó érettségi vizsgát, apja és húga az iskola előtt várták autóval, benne az ő bőröndjével is, és egyenesen hozzám indultak (250 km), hogy felvegyenek és együtt folytassuk az utat Magyarország felé. Egész éjjel mentünk Belgiumon, Németországon és Ausztrián át  -  főleg esőben  -  majd pirkadatkor átléptük a magyar határt, ahonnan még jópár száz km várt ránk Mindszentig. Tudvalevően az utolsó kilométerek tűnnek a leghosszabbaknak! Reggel fél 8 felé haza is értünk. Felhúztuk az ágyakat, mert jártányi erőnk is alig volt. Csodálatos módon friss kenyér, töltött paprika várt ránk a hűtőben. Fiam kb. 24 órát vezetett egyedül, mert az ő nevére bérelte az autót. Én magam is alig álltam a lábamon. Az itteni borús 18° után ragyogó meleg nap várt ránk, eleinte megelégedve a 28-29°-kal...

   Hogy is foglaljam össze a tömény 10 napot? Szerencsére a fiam tavaly óta bevezettette unokaöcsém szervezésében a légkondícionálót az öreg házba, hogy könnyebben kibírjuk az éjjel-nappali forróságot, mely 41°-ban tetőzött elutazásunk napján. A foci Európa-bajnokság középdöntőjének küszöbéig eljutott francia csapat két meccsét is náluk néztük meg, valamint a választások második fordulójának eredményét is a tévében. Egyébként mindannyian elég jól elviseltük a TV hiányát, melyet játékkal, olvasással helyettesítettünk. A fiatalok el-elbicikliztek a Tiszára is, nem beszélve szegedi sétáinkról, ahova legalább háromszor elmentünk a szűk hét alatt. Fehérvár közelében lakó unokahúgom szintén  megjelent többször is férjével. Öccsével felváltva látták el anyjuk házatáját, aki tört vállcsonttal feküdt az egyik szegedi klinikán, s elég súlyos operáción esett át. Elutazásunk napján jöhetett haza. 

   Nekem e rövidke hét két talán legfontosabb eseménye a szerda és a csütörtök d.u-ra esett : 10-én néhány egykori vásárhelyi gimnazista osztálytársammal jöttem össze a Kossuth tér fái alatt. 58 év telt el az érettségi óta, s volt osztályunk minden évben találkozik. Ha jól emlékszem, én csak 2-3 alkalommal tudtam elmenni... Ilyenkor mindig elfog egy kis lámpaláz. Vajon megismerjük-e egymást? Hiszen mi magunk nap mint nap hozzászokhatunk külsőnk-belsőnk átalakulásához, de akik évtizedek óta nem láttak?... A két óra nem volt elég hosszú, hogy mindent elmeséljünk, hogy minden kérdést feltegyünk egymásnak. Mindannyian 76-77-ik évünket tapossuk (vagy inkább azok minket?...), ki-ki meglehetősen jó formában jelent meg. A képen balról jobbra : M. Magdi, Cs. Sanyi, V. András, D. Éva és Á. Kati. Ketten hiányzunk : Deske és én, mint fotósok. Alattuk sorban a jelenlevők érettségi tablónkról lekoppintott képei, 1966-ból : M. Magdi, D. Éva, V. András, Cs. Sanyi, Én, Deske, Á. Kati. Mindegyikükkel szerettem volna szemtől szembe hosszabban elbeszélgetni...

Nyári napéjegyenlőség

    Lassanként elnéptelenedik a blogvilág. Aféle nyári elnéptelenedés, amikor a többségnek kellemesebb elfoglaltsága akad a napon, vízparton, mint a számítógép előtt üldögélni. Ehhez magam is hozzájárulok hamarosan. Sőt, megpróbálom elhallgattatni szokásos nyavalygásaimat az utazással, kánikulával kapcsolatban. Olyan nyúlfarknyi lesz a távollét  -  és máris olyan sok program van benne  -  hogy rövid pillanatként rebben majd el, melyből csak a "pihenés", a "semmittevés" hiányzik majd, amikor megállhat az idő... Pedig egyre jobban keresem ezeket a mozdulatlan "pillanatokat", talán az élet megnyújtásának illúzióját. Néha sikerül, pl. itt, a számítógép előtt, négyszemközt magammal és egyben az egész világgal, egy jótékony burokban, mely átlátszó és illanó, akár egy szappanbuborék...

   Második napja derült az ég, visszajött a napsütés, a teraszra költözött a zöld napernyő több, mint 8 hónap bezárkózás után. A mosógépnek is be kell hoznia az elmaradást, az utazásra készülődést. Nem beszélve a kertről, mely segítségért kiált, de most már későbbre marad. Holnap reggel még egy Covid elleni oltást is tervezek, újabb járvány hullám ütötte fel a fejét, s ha nem lennék ilyen törékeny, özönvíz előtti, már-már muzeális példány, kivárnám vele az őszi idényt. 

   A napsütés visszaadja a sorvadozók életkedvét, legalább is egy időre. Kis mozi, utána vendéglőben kis vacsora  -  minden kicsiben, mert hiszen nem a fényűzés a cél (még ha lehetne is...), hanem a találkozás, a kikapcsolódás a megszokottból, a  hónapok óta tartó bezártság (eső, fényhiány) nyomása alól.

A közhangulat amúgy is tartogat kellemetlen meglepetéseket. A következő két vasárnap országgyűlési választások lesznek, mivel elnökünk feloszlatta a parlamentet, az európai választások eredményei láttán, ahol a szélsőjobb (O.V. kebelbarátai) nagyon előretört, követve a szélsőbal által, s emiatt a tervezett reformok lehetetlenné váltak. S hogy mit hoz az efféle "póker-lépés", az a jövő zenéje. A népszavazással megválasztott elnököt nem lehet leváltani, s ő fogja a jövendő miniszterelnököt kinevezni a választások eredményétől függően, aki aztán kormányt alapít, az ellenzékből, ha úgy esik...

Újra itthon, felhős, hűvös ég alatt... Júniusi ősz...

   A jövő a hétre is őszi hangulatot ígér az időjárásjelentés. Mit tehetünk, tűrjük, sőt a perzselő kánikula emléke még nagyobb türelemre int. Reggelente, amint bizakodva felhúzom a redőnyöket, az utcán vizes aszfalt, a kertben és a terasz piros asztalán nedves foltok fogadnak. A nap felhők mögött rejtőzködik a vigasztalan szürke égen, a színeket is fakó mázzal vonja be, mint valami réges régről előkerült olajfestmény patinája. Tükrözi a hangulatunkat... 

   Pár napot a gyerekeknél töltöttem, náluk volt azért egy kis napfényben is részem, úgy 250 km-rel délebbre, bár az sem volt az igazi nyár. Kisebbik unokám a színjátszó csoportjával bemutatta szezonvégi előadásukat két este is. Csodáltam a vezetőjük munkáját, ahogyan pergő rendezéssel összefogta a 12 kamasz jövés-menését a nagy teremben és a többszintű színpadon, a "Cluedo" nevű játék ihlette saját darabjában. Unokám egy nagy csokrot kapott barátaitól, akikkel aztán nálunk folytatódott az ünneplés a kertben.

   Másnap reggel négyen az Orsay múzeumba mentünk, hogy Anyák napi ajándékként tegyünk egy kb 1 órás képzeletbeli "sétát", fejünkön a virtuális valóságba kalauzoló sisakkal... Az 1 órás andalgás ezen az időgépen teljesen elmosta a jelent és 1874 Párizsában találtuk magunkat, a Haussmann báró által lázas ütemben modernizálódó fővárosban. Az irodalom és a művészetek terén is új szelek fújdogáltak, egy fiatal festőcsoport fellázadt a konzervatív akadémikus stílus ellen, mely uralta a teret, s nem engedte be őket a hivatalos szalonokra. Igy került sor 1874. áprilisában  -  150 éve  -  Monet, Renoir, Berthe Morizot, Manet, Sisley, Pisarro, Degas, Cézanne, Bazille stb. első közös kiállítására a híres fényképész Nadar műtermében. A tubusos festékek feltalálása lehetővé tette a szabadban festést, így leshetjük meg közvetlenül Monet háta mögött állva "Napfelkelte" ("Impressions, soleil levant") c. képének születését Le Havre kikötőjében, melytől az "impresszionisták" neve is ered. Ezen a néven eleinte gúnyolódásként emlegették a csoportot. 

   Hosszú lenne felsorolni a majd 1 órás séta minden mozzanatát (pl. egy igazinak érzett zápor illúzióját... Arról nem beszélve, mit érzett egy magamfajta tériszonytól szenvedő személy, miközben a háztetőkön sétálva gyönyörködött a panorámában...)

   Látogatásunk minden mozzanatát el se mondhatom, lényeg az, hogy feltöltődtem minden jóval, ami talán segíteni fog a továbbiakban egy darabig. Kártyáztunk is, ami egyáltalán nem mellékes.